Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)
Első könyv - I. rész. A címertanról
Nagy múltú családok igyekeznek régi jelzéseiket címer formájában védetté tenni. A heroldok feljegyzik a címereket, majd a királyi kancelláriak is fellépnek az illetéktelen címerhasználókkal szemben, így számtalan címerperről tudunk a kezdeti időkből. Madarász Henrik király (919—936) volt az első uralkodó, aki elrendelte, hogy a lovagi tornákon az ellenfelek megkülönböztetett színű ruházatban jelenjenek meg. A X. században az Anjou gróf párviadalra szólította fel Normadiai Vilmost, és egyben ko/olte, hogy milyen színű ruhában fog a küzdőtéren megjelenni, nehogy ellenfele hasonló színeket használjon. Ebből következik, hogy még az Anjou grófnak sem volt állandó egyéni színe és jezése, mert másképpen Normandiai Vilmos azt ismerte volna. Az 1100. évet megelőző időben a szin, a jelzés sőt a címerszerűség is inkább megkülönböztetést vagy hovátartozást jelentett. Páldául a hűbéres a hűbérúr jelzését viselte. Ennek folytán több család használta valamilyen formában a hűbérúr színeit vagy jelzését, és mikor a jelzés címerré alakult vagy címerként kívánták bejegyeztetni, a jogosság vitathatóvá vált. Jellegzetes példa a Brabantban, Lotharingiában és Flandriában nagy mértékben elterjedt oroszlános címerkép, amelyet először a lőveni grófok használtak, és adományoztak hűbéreseiknek. A hűbéres halálával, ha vele együtt a családja is kihalt, a birtok a címerrel együtt visszaszállt a hűbérúr tulajdonába. A hűbérúr a birtokot címerrel együtt újból elajándékozta. Az ilyen esetek is sok tévedésre adtak okot. Sok mende-monda látott napvilágot az ősi címerekkel kapcsolatban. Pl. a bajoroszági von Hacke család nem kevesebbet állít, mint hogy címerét anno 420 körül egyenesen Theodorik nyugati gót királytól kapta. Ez lehet családi hagyomány, de a valóság az, hogy igazolhatóan csak a X.-Xl. századra lehetne következtetni, amely időpont szintén nem megvetendő egy címer korát illetően. Természetesen érdeklődésre tart számot minden régebbi címerelőfordulás is, de ez a „praeheraldika” tárgykörébe tartozik. Amint már említettük, a praeheraldikusok a címerképeknek, szimbólumoknak régebbi megjelenéseit kutatják, munkájuk azonban inkább a régészet és a képzőművészet vonalán mozog. A praeheraldika magyar szempontból több figyelmet érdemel. A magyar nemzetségek, törzsek, nemzetséglők címerképei a messze múltba vezetnek vissza. Összefoglalva az elmondottakat: a XII. —Xlll. század új táradalini jelensége többek között a lovag és a címerhasználat. A heraldikusok véleménye megoszlik a tekintetben, hogy a címer eredendő őse a zászló vagy a pecsét volt-e?A pecsét használata feltétlenül hozzájárult a címerhasználat elterjedéséhez. Tény, hogy a címer gyakorlati használata és elterjedése a lovaghoz és a lovagkorhoz fűződik. A címer használata a következő századokban mindjobban elterjedt. A lovagnak saját fegyverzete, és fegyverzetéhez nélkülözhetetlen pajzsán megkülönböztető címere kellett, hogy legyen. Fegyverzetére háborúban és békében egyaránt szüksége volt. A háborúban érthetően, békében pedig saját és hűbérura társadalmi helyzetének kidomborítására és a lovagi tornákra. A páncél, a fegyverzet sok esetben mint díszruha szerepelt, kéznél kellett, hogy legyen. Az elég gyakori ünnepélyeken a lovag fényes páncéljában jelent meg. A lovagi pompát a korabeli rajzok, festmények szemléltetően megőrizték. A fegyverzet ilyen módon való állandó készeniében tartása a fejedelmek részéről igen jó gyakorlati megoldás volt. A lovag fegyverzete mindig kéznél és kész állapotban, úgyszólván a szegről volt leakasztható. A költséges hadgyakorlatok helyett pedig a lovag saját költségén ment a lovagi tornákra. 38
