Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)
Első könyv - I. rész. A címertanról
Amíg korábban túlnyomórészt harcban, háborúban szerzett érdemekkel lehetett társasdalrru rangot elérni, most azt is lovaggá üthették, aki ünnepélyes fogadalmat tett az előírt életforma megtartására. A lovaggáütés ünnepélyes keretek között zajlott le. A fejedelem, vagy hasonló rangú felavató kardot csatolt a lovagjelölt oldalára, „felövezte”. Az apródok felkötötték a sarkanyúkat. A lovagjelölt letérdelt a fejedelem előtt, aki kardjával a térdeplő jelölt vállára ütött (vállára tette a kardját, vagy megérintette), és az előírt szöveg szerint többek között kijelentette „én lovaggá ütlek”. Ebből a szertartásból vezethető le a „lovaggá ütés” kifejezése, melynek értelme az, hogy ez az utolsó ütés, sérelem, amelyet nem kell megtorolnia. Ezekután mint lovag nem tűrhet el sértést, bántalmazást senkitől. A karddal való felövezés igen regi eredetű szertartás. Krónikáink megemlítik és régebbi tankönyveink szerint is úgy tudtuk, hogy Szent István királyunkat Hont és l’ázmány lovagok a Caram tolyonát-a szent karddal felovezték. (99B korul). A helyszín megnevezése téves volt, ugyanis Esztergom nemet nevét ,,Gran t Saramnak fordították. Legújabb kutatások nyomán helyesbítették ezt a tévedést. A sarkantyú mint különleges lovagi jelzés fennmaradt a Magyar Királyságban az „aranysarkantyús vitéz" cím formájában. A lovagoknak fogadalmat kellett tennie az eskü, hűség megtartására, az elesettek, szegények, az asszonyok védelmére, a kicsapongások elleni önmegtartóztatásra és az Egyház szolgálatára. Ezek voltak a főbb pontok. A lovag léte eszmei, magasabb színvolalú alapot és hátteret kapott. Védelmezni, harcbaszállni magasabb célokért a vallás védelmében. Ez a gondolat volt a keresztes hadjáratok mozgató ereje. Az ünnepélyes formák, a relatív pompa, amelyben a lovag részesülhetett a hűbérúr udvarában, az eskü vallásos formája mélyebb tartalommal töltötték meg ezt az intézményt, hiszen az egyszerű vazallust, akit esküje alapján lovaggá ütöttek a nemesek, akik szintén lovagokká váltak, maguk közül valónak, egyenjogúnak ismerték el. A lovagi eszme elterjedésével a lovagok száma is megsokszorozódott. A lovagot béke idején lehetetlen volt a fejedelmi vagy hűbéri udvarokban szolgálatban tartani, annál is inkább, mert nagy részük az idők folyamán már elvesztette birtokát, és rablóhadjáratokkal tartotta fenn magát. A kóbor lovagok megfékezésére és a lovagi eszme lezüllésének megakadályozásara az Egyházhoz hasonlóan rendekbe tömörültek a lovagok is, és így alakultak meg a lovagrendek. 1120-ban találkozunk először a lovagrend (Ritterschaft) kifejezéssel. Jelen századunk két nagy világháborújának szemtanúi tudják, hogy a harctérről visszatért katonák milyen nehezen illeszkedtek be újra a társadalomba, és milyen megoldhatatlan feladatot jelentettek a kormányzatoknak. A régebbi időkben sem lehetett másképpen, azzal a különbséggel, hogy a ke34 1Mátyás király 1488-ban a bécsi ,,Stephansdom"-ban lovaggá üti Russ Menyhért svájci követet. (Részlet a lucerni Képes Krónikából. Mészáros Ernő rajza alapján.)
