Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)
Második könyv - II. rész. Függelék, beszélgetés az olvasóval
Valóban tévedésbe eshet a Győrffy vagy László munkáit lapozgató és csak a képaláírásokat figyelembevevő olvasó, mert ezekben a jeles munkákban valóban címereket mutatnak be, de sehol sincsen a szövegben olyan állítás, hogy a bemutatott rekonstruált címerekhez hasonlót 1200 előtt valahol is találtak volna. Egyébként is, ezeket a címereket nemzetségfők, törzsfői genusok feltételezhető címereiként mutatták be, és nem pedig mint a magyarság címere. Hogy lehet azt állítani vagy sugalmazni, hogy a magyarok 996-ban sast használtak címerükben, hiszen még címer sem létezett. (A sassal mint címerképpel részletesen foglalkozunk. Lásd a vonatkozó fejezetet.) Az 1172-ből jelzett apostoli keresztes címer is téves. Az apostoli kettős-kereszt történelmünkben III. Béla király (1173-1 196) érmén jelenik meg, II. András pénzein (1205—1235), és címeralakban először IV. Béla (1235-1270) használja. A többi ajánlott címer is többé-kevésbé hibás, de ez lényegtelen. Mondhatnánk, hogy ártatlan, jóhiszemű igyekezet ősi jelzéseinknek vélt ábrázolásokat címeralakba foglalni. Sajnos nem így van. Gyakorlatból tudom, hogy sok jóhiszemű, lelkes magyar kritika nélkül átveszi ezeket a közléseket, terjeszti, továbbadja. Nagy magyar múltunk bizonyítékaként dühödten vitatja külföldi barátaival minden mást megelőző címerkultúránk elsőbbségét. Igen ám, de a nyugati országokban többet tudnak a címer-történetről átlagban, mint nálunk. Ezért nevetségesekké válunk, elrontjuk hitelünket. Mert ha lenne 1100 előttről címerünk, mi magyarok volnánk a címerek megalapítói. Az angolszászok előbb hiszik el a románoknak, hogy a dákoktól származnak (mert ehhez nem értenek), mint azt, hogy nekünk magyaroknak volt az első címerünk Európában! Legyünk büszkék meglévő történelmi címereinkre,és óvjuk meg azokat. A magyar heraldika előkelő helyet foglalt el a nemzetközi tudományos világban, igyekezzünk ezt az elismerést a jövőben is megtartani. Az oroszlán és a sas mint címerkép Az állat motívumokkal összefüggő szimbólumok és azok időbeli megjelenése állandó tárgya és széleskörű kutatási területe a heraldikának. Figyelemmel kísérhettük a heraldikát megelőző korokban a fejlődés folyamatát a totemállatlól a jelképig, és ennek esetleges magyar vonatkozásait. A két legjellemzőbb és leggyakoribb állatmotívum az oroszlán és a sas. Ez a két címerkép a magyar heraldika legkorábbi korszakában már ismert volt. László Gyula által a mai időknek megfelelő formában rekonstruált és közzétett tizenöt nemzetségi címerünk közül öt oroszlánt, hét turult, sast ábrázol. Nem volt módomban Györffy György vonatkozó régebbi kutatásaival foglalkozó tanulmányt megismerni, és így azt sem tudom, hogy az történelmünk melyik korszakait öleli fel. Feltételezem, hogy a nyomok a X.—XI. századra, vagy még korábbra vezethetők vissza. Talán nem foglalkoztam volna ezzel a kérdéssel részletesebben, ha a sors egy nemzetközileg is elismert heraldikussal nem hoz össze. A fölényes nyugati heraldikus beszélgetésünk folyamán oktatva közölte velem, hogy ,,a nemesveretű és nagymúltú európai nemzetek (nem népek!) címerképe az oroszlán. így Anglia, Belgium, Németalföld, skandináv államok és Csehország!” Hozzáfűzte még, hogy azért tartják maguk közé valónak a cseheket, mert ők is „oroszlános nép.” Ellenvetésemre, hogy a finnek címerében is oroszlán van és ugorok, azzal torkolt le, és ebben igaza is volt, hogy a finnek a svédektől vették át. 326
