Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)
Első könyv - I. rész. A címertanról
nyilvánulást, mert a legkülönbözőbb, egymástól távol eső kultúrákban is ugyanígy jelenik meg. Az északamerikai indián, aki aligha hallott valamit a szkítákról (Skyta, magyarosan Szittya) vagy a hunokról, szimbolikusan éppen úgy egy állatról nevezi el magát „Nagy Sasnak”, vagy „Gyors Szarvasnak”, mint a világ másik végén élő halász-vadász népek. Nemzetségek vezetői, uralkodók hitük istenétől származtatják családjukat, és az Ég fiának, vagy a Nap fiának nevezik magukat, s ezt képletes formában, jelképpel igyekeznek kifejezni. A Nap szimbóluma a magasan lebegő sas az egyiptomiaknál éppen úgy, mint számos más keleti népnél. Tehát aki a Nap fia, az egyben a sassal is azonosítható, és jelképeként a sast választhatja. A sast vagy egyéb állatot pár nemzedék elmúltával már mint őst tisztelik. Az állatnak mint ősnek tiszteletét-kultuszát totemizmusnak nevezzük, és maga az állat a tisztelet tárgya, a totem. A címereinkben szereplő állatképek minden bizonnyal a távolmúlt emlékei, és a totmizmusban kell keresnünk eredetüket. A magyar törzs-, és nemzetségfők címerképei mind totem állatok, Attila jelképe is a hagyomány szerint sas volt. Visszatérve az egyénnek, az embernek arra a törekvésére, hogy önmagát megnevezhesse, láttuk, hogy jelképre, szimbólumra volt szüksége. Az írástudás kevesek részére volt adott, és ennek helyettesítéseként a szimbólum használata lassan általánossá vált az ókor vezető társadalmában. Az ókori ásatások egész területén — legyen az krétai, egyiptomi, sumir, asszir vagy perzsa — tömegével kerültek elő személyes vonatkozást jelző és tartalmazó pecséthengerek, pecsétek és gyűrűk. Ez utóbbi a római korban már teljesen elterjedt formája volt az egyén és családja megjelölésének, sőt társadalmi helyzetére is utalt. Változó tartalommal és formában napjainkig fennmaradt. A pajzs, a védőfegyver szintén már az ókorban jelent meg. Amint a későbbiekben látni fogjuk, ez a heraldika egyik lényeges alkotóeleme.'A pajzs számtalan formában, nemegyszer szimbólumokkal ellátva vonult végig az egész történelmen egészen addig, míg jobb védőfegyverek el nem foglalták a helyét. Csak a pecsétgyűrűvel és címerrel maradt fenn napjainkig, így ezeket az említett formák, bár hatottak a heraldika kifejlődésére, sőt például is szolgáltak számára, egységes cél és jogi meghatározás hiányában eddigi ismereink szerint nem alkottak rendszert. Mint jeleztem, felsorolásommal elejét akarom venni az esetleges felvethető kérdéseknek, mint pl. a trójai pajzs, az etruszk pajzs, a római légiók jelölt pajzsai vagy akár a tökéletes krétai pecsétek. Elégedjünk meg azzal, hogy az egész tudományos világ egyöntetű állásfoglalása szerint a pajzs, a pecsétek régebbi előfordulásai nem tartoznak a heraldika megnevezéssel jelölt tudományhoz. Ha figyelemmel kisérjük a következőkben a heraldika fejlődését, ez az álláspont többé-kevésbé érthetővé válik. Újabban ugyan a régebbi előfordulásokat is vizsgálat tárgyává teszik, de ez a kutatómunka - bár történelmi szempontból igen fontos - a praeheraldika tárgykörébe tartozik. Ezen a merev állásponton, amit magam is elfogadok, csak egy ponton merészkedem tágítani, ez pedig a totemállat megjelenése a heraldikában, azaz a pajzson. Bár ez a kérdés is tulajdonképpen a praeheraldikához tartozik. Pillantsunk még vissza röviden a történeti előzményekre: Az európai harcmodort a gyalogos harcosra volt felépítve. A mintakép a jól szervezett és fegyelmezett római légió volt. A hunok megjelenése és gyors sikereik nyomán kezdődött el Nyugat-Európában a lovas harcosok alkalmazása. A lótenyésztés és a lovaglás tudománya kétségkívül ázsiai, ill. kelet-európai hatás, úgy mint sok más harcászati fogás, amit a gótok, frankok a hunok ellen harcolva sajátítottak el. 28
