Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)
Első könyv - III. rész. Magyar címerek, felségjelek
1200 előtt nyugaton sem jöhetnek számításba. A Képes Krónika címer ábrázolásairól tudjuk, hogy a krónika készítésének időpontjában dívó felfogást és kort tükrözik. (1358!) Ugyancsak megismétlődő állítás az, hogy „ a heraldika és címer iránt nem fogékony mag)'ar nemesség, csak társadalmi kényszerből vette fel a címert”. (Csorna) Mélyebbre ható okai lehettek a címer iránti idegenkedésnek, és ez nem a fogékonyságon múlott. A változásokat a divat vagy a szükségszerűség hozza magával. A banderiális szervezeten alapuló hadviselés a címerhasználatot szükségessé tette. Főóráink nagyszámú katonai kíséretükkel saját zászlójuk alatt vonultak hadba. (Bandérium) A zászlón a vezér-főúr színe és címere volt feltüntetve, pajzsán, sisakján hasonlóképpen. Úgy a külföldi, mint a hazai heraldikusok egyetértenek abban, hogy a címer eredendő őse a zászló, illetőleg a zászlón látható kép, jelzés, ábrázolás, A heraldika, valószínűleg sokkal később kialakult szabályai szerint a zászló anyagának felülete az egyetlen olyan hely, ahol címerképet nem kell, sőt helyesen nem is szabad pajzskeretbe foglalva ábrázolni. (Bár sok hibás kivétel létezik.) Ez a szabály megfelel a valóságnak, mert elképzelhetetlen, hogy a zászló lobogó kelméjére egy szilárd anyagú pajzsot rögzítsenek. Ebből azonban még nem következik, hogy a zászlón látható jelzés egyben címerkép. Túlzásba megy az az irányzat, amely minden egyéni jelzést legyen az fegyveren, nyergen vagy bútoron stb. egyben címernek tekint. Ezek a jelzések lehetnek esetleg egy részei a címerképnek, amit a nemzetközi heraldika angolból átvett nevén jelez azaz „badge”. Magyarul „címerjel”-nek fordítható. A zászlón lévő ábra, amely egy harci egység jelzéseként szolgált az egyén (vezér) jelzése céljából, kezdetben sisakdíszként jelentkezik, majd a címerpajzsra is rákerül. A magyar címereken legtöbbnyire a sisakdísz megegyezik a címerbe foglalt ábrázolással. Ez a legtisztább klasszikus hagyomány. Minek legyen valakinek két különböző jele? Egyben érthetővé válik, hogy az elsőnek vélt címeradományunk miért sisakdíszre szólt. (Sisakdísz franciául „cimiere”, ebből a kifejezésből alakult később a pajzsot és összes tartozékát összefoglaló értelemben használatos címer szavunk.) A köznemességnek, aki egy főúr zászlója alatt vonult harcba, nem volt szüksége címerre, és nem érezte annak hiányát, sőt esetleg volt valami ősi családi jele, amelyhez jobban ragaszkodott. Hiszen ismernie kellett a címert banderiális ura révén, és a nagy tömegben átvonuló keresztesek pajzsairól is. Az Anjouk korában meghonosodott a lovagi torna, a nemesség új fényt kapott. Külföldi mintára címer kellett volna hordania. Nagy Lajos királyunk nápolyi hadjárataiban részvevő nagyszámú magyar nemes megismerhette az e korban már igen fejlett itáliai címerdivatot, és mégsem tudunk olyan mértékű címer felvételről vagy adományról, mint ahogy az indokoltnak vélhető lenne. Királyaink kitüntető kegyessége a külföldiek irányában, a királyi udvarban lebzselő idegen népesség — és most nem az első évszázadokban bejöttekre gondolok - bizonyos ellenértzést váltott ki a magyarság körében. Kirívó pálda erre a király távollétében, az országtól idegen Gertrud királyné meggyilkolása, aki udvarába és az országos tisztségekbe saját német rokonságátigyekezett elhelyezni. A-hurftefr magyarok az udvarban legyeskedő külföldi lovagokat és szolgasereget nem kívánták úté**6zni. Minden bizonnyal kialakult a passzív ellenállás bizonyos formája. Hozzájárult ehhez a pápák megtisztelő, de nem egyszer terhes figyelmessége belügyeink iránt, a türelmetlen idegen nyelvű térítők kíméletlensége. Ez is fokozta az idegenkedést a keresztény mezben megjelenő nyugati szokásokkal szemben. Az idegen papság, nem értve a köznép nyelvét, mindent, ami számára érthetetlen volt, a pogányság vagy a babonás régi hit megnyit 179
