Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)
Első könyv - III. rész. Magyar címerek, felségjelek
negatív értelemet kapnak. Ilyen például a magyarok hadjáratait „kalandozásoknak” „fosztogató rab ló hadj áratoknak” bélyegezni. A hadviselés vagy hadjárat célja: gazdasági, területi és hatalmi gyarapodás. Természetes, hogy a honfoglaló magyarság az általuk sikeresen használt új harcmodort igyekezett kihasználni. A XIX. S2. magyar történészeinek egy hangadó csoportját német részrehajlással, a Habsburg-ház iránti túlzott lojalitással vádolják, és azzal, hogy a történelmi tényeket a magyarság rovására elferdítették. Kétségkívül van ebben egy kis igazság, de nem olyan mértékben és céltudattal, mint azt a másik szélsőség képviselői állítják. Az ok máshol, nem személyes síkon keresendő. Megfelelő adatanyag híján őstörénetunket kizárólag nyelvi alapon igyekeztek rekonstruálni, és ebbe a mesterséges elképzelésbe krónikáink anyaga nem volt beilleszthető. Napjainkban már tudjuk, hogy megfelelő szövegkutatással tájékoztatást nyújtanak. Ásatásaink is új adatokat tártak fel a honfoglaló magyarság első évszázadairól. A magyar törtánelamtudomány, -nemzeti létünk -és múltunk-kutarása a XIX.’ sz.-batt indult meg Egyetemeink első tudós történelem tanárai egyrészt vagy külföldről származtak, vagy németajkú (osztrák) betelepült polgárcsaládok leszármazottjai voltak. Erről árulkodik a sok - dícséretreméltóan - magyarosított név. Magyarokká akartak válni, magyarok akartak lenni, de még nem tudtak magyarul érezni és gon dolkodni. Ehhez egy generáció távlata szükséges. A német nyelv a betelepült polgároknak többnyire anyanyelve volt, es nemcsak ezért, mert németnyelvű egyetemeken tanultak, hanem kutatásaik anyaga kézenfekvőén az akkor már fejlettebb német oknyomozó történelemből valók. A német történetírás sohasem kezelte a magyarságot kedvezően, főleg, ha a X.-XII. sz.-ról volt szó. Keletről betolakodott vad nomád nép voltunk, akik gátat vetettek a frankok keleti terjeszkedésének. A német császárok megalázó helyzetét, hogy adófizetői voltak a magyaroknak, nem felejtették el. Ennek megfelelően ez a negatív szemlélet a meghatározásokban a magyarokkal kapcsolatban használt jelzőkben is kifejezésre jutott. A részben német hatásra és megállapításokra felépített történetírás néha szolgai módon szószerint átvette ezeket a kifejezéseket. így kerültek például „keletről jött nomádok”, „kalandozások", „rablóhadjáratok”, „idegenből jött (német) lovagok”, „a magyarok nem voltak fogékonyak”, stb, kifejezések a köztudatba, és annyira megrögződtek, hogy ma is használatosak. Tárgykörünk nem teszi lehetővé, hogy e helyen belemélyedjek a szakirodalmunkban jelenleg is előforduló jelenségre, szóhasználatra, amely külföldi kritikusainknak örömére nemzeti múltunk lefokozására vezet. Itt az ideje, hogy kigyomláljuk a történelem és annak segédtudományainak szóhasználatából a „kalandozó”, rabló”, „fosztogató” stb. kifejezéseket, annál is inkább, mert az idők folyamán bebizonyosodott, hogy mindez nem is igaz! A heraldika történetének kezdetén a lovag és a címer fogalmai szinte egybeolvadnak. E kezdeti időben az egyik fogalom a másik nélkül elképzelhetetlen. Történetírásunkban az „idegenből jött lovagok” meghatározás honosodott meg, amely heraldikai szempontból félreértésekre, időbeli zavarra ad okot, sőt maga a meghatározás alanya, a fegyveres páncélos harcos sem vonható átfogóan a ,.lovag” meghatározása alá. Főleg ifjúsági irodalmunk nyomán e század elején az az elképzelés honosodott meg, hogy vándor nincstelen kalandor,.lovagok” jöttek, költöztek be hazánkba, segíteni a pogány magyarokat kiirtani és leverni. Az újabb, idealizáló irányzat viszont a délnémetországi Bavarusok között élő Avarusokat, az avar ivadékok visszaköltözését véli felfedezni a beköltözött (szerintük visszaköltözött) lovagokban. Kérdéses, hogy valóban lovagok voltak-e ezek a jövevények, akik kisebb-nagyobb kísérettel jöttelyhaznánkba, és akiket történelemírásunk „beköltözött idegen lovagoknak” címez? ÁngltáBln senkinek sem jut eszébe 900 év elmúltával a normann származású lovagokat, akiknek „a szigetvilág közigazgatásának gyökeres megváltoztatása köszönhető’,’ beköltözött idegeneknek nevezni. Másrészt, 900 és 1000 között, tehát a X.-XI. sz.-ban aligha beszélhetünk a szó szigorú értelmében lovagokról. Igyekezünk tehát megfelelő megvilágításba helyezni ezt a kérdést. 176
