Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)
Első könyv - II. rész. Címertani (heraldikai) ismeretek
Nagymúltú családok történelmi címereiben a Sárkány Rendjelvénye előfordul annak jelzésére, hogy valamelyik ősük a Rend tagja volt. A két önálló magyar lovagrend a Szent György Rend és a Sárkány Rend megszűnt. Az 1897-ben fennálló közjogi helyzetnek megfelelően ezt Bárczay is leszögezi; „ E két magyar Rend megszűnt, s most kizárólagos magyar Rend nincs. A magyar király az osztrák császári rendek jelvényeit adományozza magyarnak és osztráknak egyaránt. A Szent István Rend neve ugyan Magyar Királyi, de mert törvényeink nem szentesítették, nem tekinthető magyar rendnek." Ezt azért tartom fontosnak megemlítem, mert újabban történészek, heraldikusok (sőt új rendalapítok) jogfolytonosságot igyekeznek kimutatni nagymúltú Rendjeinkkel. Bárczay Oszkár a Magyar Tudományos Akadémia Történelmi Bizottsága megbízásából, a legkiválóbb heraldikusok körzeműködésével írta könyvét, és így kétségtelen, hogy az 1897- ben leszögezett megállapítása helytállá; és érvényben volt 1918-ig. Kivételt képez az „Aranysarkantyús vitézek” jelvénye, melynek viselőit a Magyar Király 1916-ban koronázása alkalmával ütötte lovaggá. Bárczaynak fentebb idézett megállpítása a legújabb kutatások tükrében módosult, de ez az új szemlélet nem vonatkozik az 1918-ig de facto Habsburg királyaink idejében fennálló állapotra. Az 1918 után önállósult Magyar Királyságban teljesen más szempontok alapján rekonstruálták és törvényesítették (magyarosították) a volt Rendeket, igyekezve azok magyar vonatkozásait kidomborítani. Fokozottan vonatkozott ez a katonai kitüntetésekre amelyek személyi bátorság és nem a politikai magatartás jutalmazásául szolgáltak. Aranysarkantyús vitézek Épp úgy, mint a nyugati államokban a XIV. sz. elejétől kezdve Magyarországon is szokásban volt, hogy királyaink koronázásaikkor vagy más ünnepélyes alkalomkor az arra érdemesülteket lovaggá ütötték. Az ilyenkor lovaggá ütött vitézeket eredetileg „arany-lovag”oknak (equites aurati) hívták. A későbbiekben az Aranysarkantyús Rend lovagjai nevet viselték, és e lovaggáütés tényéről díszes okleveleket állítottak ki. Némelyek e méltóságot örökletesen is kapták, királyi adományként. Mai értelemben külön rendjelvényt nem viseltek. Lovagi öltözékük, viseletűk (térdig érő, magasszárú, magyar-szabású bőrcsizma, rajta az arany sarkantyúval) messziről megkülönböztette őket. II. Lipót (1790-1792) magyar királlyá történő koronázása óta többször panaszolták, hogy királyaink nem gyakorolják Hazánk ezen ősi szokását. Az első világháború (1914-1918) idejére esett utolsó királyunk, IV. Károly koronázása 1916-ban. E koronázás alkalmával 23 arra érdemesült magyar vitézt ütött koronázási kardjával lovaggá. Ők voltak utolsó aranysarkantyús vitézeink. (Németül; Die Ritter vom Goldenen Sgorn) Nem alkottak közjogi értelemben kifejezetten „Rendet’’ mégis testületként említhetjuk’öRet. 1918. ápr. 21-én a Budapesti Közlönyben királyi leirat jelent meg, amely legfelsőbb elhatározásaként rendelkezett, hogy az aranysarkantyús lovagok számára „emlékjelvényt” alapított. A királyi leirat szószerint .„Elhatároztam, hogy,,emlékjelvényt” alapítok azok számára, kiket Szent István koronájával való megkoronázásom enjlékezetes napján aranysarkantyús vitézekké avattam." Az emlékjelvény a Magyar Király Szent István Rend szalagján a nyakban viselendő. 150
