Karlai K. Károly: A címerekről. A címer története, fejlődése. A címertan mai szemmel (Amsterdam, 1985)

Bevezetés

és 1984-ben Helsinkiben volt és lesz kongresszus. Ezek a helynevek tükrözik a széleskörű európai érdeklődést. De a résztvevők közül nem hiányoztak a kelet-európai államok képviselői sem.

A heraldika tipikusan európai. Az európai társadalom kialakulásának kisérője, és innen terjedt el. Bizonyos rokonjelenségek más kultúrákban is fellelhetők, pl. Japánban, de a mi meghatározásaink azt nem fedik.

Az államcímerek világszerte általában szintén európai hatást árulnak el.

Nekünk magyaroknak még külön szempontból is figyelemre méltó a heraldika. Az utolsó évszázad nagytömegű kivándorlása nyomán a magyarságot éppen úgy, mint más nemzetbelieket is, a befogadó ország elnyeli, beolvasztja. A második, harmadik generáció már nem tud magyarul. Egyes nyelvek számára nehezen kimondható neveinket átírják, és így csupán egy esetleges címer, ex libris, vagy jellemző monogram az, ami származásunkból, hovatartozásunkból utalásként fennmarad.

Nem egyszer találkozunk a világ legtávolabbi részein is olyan emberekkel, akik megtudva, hogy magyarok vagyunk, büszkén közük — bár egy szót sem tudnak magyarul - hogy nagyapjuk vagy valami rokonuk magyar származású volt. Az emberekben ösztönösen megvan a hovátartozás, a „valahová” tartozás vágya, és egyes népeknél ez erős összetartó kapocs. örmények, görögök, olaszok nemzedékeken keresztül megmaradnak nyelvüknél és hagyományaiknál. Sajnos, vagy szerencsére minket, magyarokat általában szívesen befogadnak, mert nagy általánosságban megvan bennünk a képesség és igyekezet, hogy a befogadó ország szokásaihoz idomuljunk.

Mi magyarok társadalmi helyzetünket biztosítani, magunkat eüsmertetni törekszünk. Ez az ára a gyors beolvadásnak. Ezért nem mellékes, hogy mindent, ami származásunkra, hazánkra utal - pl. szülővársunk, helyesen írt nevünk, esetleg címerünk - gondosan megőrizzük, vagy előkeressük.

Az emigránsoknak ezt a „hovátartozás” vágyát az angolszász országokban feüsmertékés igyekeznek elmélyíteni. Canadában, Ausztráliában, Dél-Afrikában hatalmas köteteket megtöltő családtanulmányok láttak napvilágot a kivándoroltak szülőhazából való származásával kapcsolatban. Ezekbe a felsorolásokba a polgári családokat éppenúgy felveszik, mint a nemeseket. A címereket nyilvántartják, lajstromozzák. Páldául, mint Dél-Afnkában láttam, külön nyilvántartása van a hollandoknak ( ők a régebbi bevándorlók) és az angoloknak. Mint érdekesség jegyzem meg, hogy Fokváros címereként a holland Riebeek család címerét használják. (Riebeek volt ugyanis az első kormányzó.)

Ezekben a nyilvántartásokban nem csak a kapott, hanem a felvett címerek is szerepelnek. Bárki bejegyeztetheti magát.

Az USA-ban hasonló a helyzet, de nem csak az emigráns körökben. Általános az érdeklődés az európai származást igazoló címerek és családkutatás iránt, sőt gyakori az új címerek felvétele is.

Az idősebb korosztálybeli magyarok többé-kevésbé tájékozottak a heraldikában, legalábbis olyan mértékben, amennyit az általános műveltség keretében illett tudni erről a tárgyról.

A fiatalabbja — bár a nyugati országokban igen gyakran kerül kapcsolatba címerekkel — nagyon keveset vagy sémiiül sem tud ezekről, és a hozzám intézeti kérdésekből következtetve, tájékozatlan. Ezért néha kénytelen vagyok az idősebbek részére közismert dolgokat nekik megismételni a jelen korszellemnek megfelelően.

Ne feledjük, hogy ami 1944 előtt természetesnek tűnt, merőben megváltozott a formájában, tartalmában és jelentőségében. Sokan olyan új környezetbe kerültek, ahol már régen más felfogás uralkodott, mint Magyarországon.

11