Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története. 2. átdolgozott, bővített kiadás (Budapest, 1996)
Az ókori ötvös és műhelye
4 karkötőkön, különösen pedig medálokon, a foglalatok kiképzésére. A kivitelezéshez vésőt és kalapácsot használtak. A keletkező egyenetlenségeket azután kalapáccsal és reszelővei tüntették el. Nagy divatban volt olyan medálok foglalataihoz, amelyekbe aranypénzek kerültek, néha hármasával, négyesével. Vastag huzalból készített láncokon viselték, főként a III. századtól. A plasztikus megmunkálási technikák mellett foglalkoznunk kell azokkal az eljárásokkal is, amelyekkel az ókori aranytárgyakat színessé tették. Bár erre az igény országonként és koronként változott, elmondhatjuk, hogy az ókori ember is kedvelte a színes aranytárgyakat. A modern arany ékszereken - különösen az utóbbi években - ezeket a hatásokat elsősorban a felületi megmunkálással érjük el: a fényes és a matt felületek váltakozásával, többféle színű arannyal, és természetesen a drágakövek alkalmazásával. Mint már említettük, az ókori ember nem nagyon törekedett ragyogóan fényes felületekre. A késő latin nyelvezetben megjelenik ugyan a samiator (fémcsiszoló) elnevezés, de tevékenysége soha nem kerül előtérbe. Ugyanakkor ismerünk olyan archaikus görög és etruszk fibulákat, valamint néhány karkötőt és hajba való gyűrűt, amelyeken az aranyat és az ezüstöt együtt használták. Ugyanígy alkalmaztak más fém- (pl. bronz-) berakásokat is. Az arany-ezüst vagy arany-nem nemesfém együttes földolgozása azonban nem kifejezetten jellemző az ókori művészetre, csupán elvétve találunk rá példát. A színhatások elérésének egyik legfontosabb eszköze a zománc. A zománc - Erhard Brepohl alapvető művének meghatározása szerint - szervetlen, főként oxidokat tartalmazó, részleges vagy teljes fölolvasztással keletkezett, üvegszerűen megdermedt massza. Amikor tehát zománcozásról beszélünk, figyelmen kívül kell hagynunk a zománcberakásra emlékeztető, a drágakövekhez hasonló módon befoglalt színes kerámia- vagy üvegdarabokat. Legkorábban Egyiptomban készítettek színes tárgyakat (bár a szín hatás iránti igény nyilván másutt, sőt jóval korábban is megvolt): már az 5. dinasztia korában (Kr. e. 2563-2423) színes berakásokkal díszítettek, a 12. dinasztia korától (kb. Kr. e. 2000) pedig általánossá vált a rekeszberakás (4. színes kép). Ez ugyan még nem zománcozás, de a rekeszek alkalmazása fontos előkészítő lépésnek tekinthető. A 19. dinasztia korában (Kr. e. 1320-1200) - fémlapra fölforrasztott rekeszekbe bedolgozva - megjelentek a jellegzetes egyiptomi drágakövek: a lapis lazuli, a karneol, valamint az egyiptomi „mafket" szóval meghatározott zöld színű kő: az amazonit, a zöld földpát, a malachit és a türkiz. Ehhez megfelelő formára alakított kovafritt lapocskák csatlakoznak, később pedig üveglapok és összeragasztott üvegpor. Innen már csupán egy lépés lett volna a szó teljes értelmében vett égetett zománcmunka, és mégis - megmagyarázhatatlan módon - igazi zománc Egyiptomban a Kr. e. IV. századig nem készült. Azt, hogy a zománcozás technikája honnan került az ókori aranyművesek birtokába, aligha fogjuk megtudni. Annyi azonban kétségtelen, hogy Mükénében a Kr. e. XIV-XV. századból származó zománcozott fémtárgyakat, Cipruson a Kr. e. XIV. századból származó függelékeket, a Kr. e. XII. századból származó arany kormánypálcát találtak zománcdíszítéssel. Azerbajdzsánban egy, a Kr. e. VII. században készült diadémon láthatók zománc virágszirmok. Külön érdekesség, hogy a thébai palota ásatásakor olyan mükénéi műhely maradványai kerültek elő, ahol aranyat és üveget együtt munkáltak meg. Az természetesen nehezen dönthető el, hogy csupán azért folyt ez a munka együtt, mert az arany és az üveg megmunkálásához is szükség van olvasztókemencére, általában tűzre, vagy egyszerűen azért, mert - ahogyan a krétai ásatásoknál is kiderült - a kézművesek műhelyei közvetlenül az uralkodó lakóhelyének a szomszédságában voltak, vagy csak-28
