Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története. 2. átdolgozott, bővített kiadás (Budapest, 1996)
Az ókori ötvös és műhelye
Mezopotámiában és Egyiptomban, majd Krétán is az arany az istenséget jelképezte, és mint ilyen elsősorban - ha nem kizárólag - kultikus célokat szolgált. Emiatt azokat, akik e tárgyak előállításával foglalkoztak, különleges tudás birtokosainak tekintették, nagy becsben tartották és emberfeletti tulajdonságokkal ruházták föl. A görög mítoszok az ötvösség föltalálását különböző mondabeli népekhez fűzik: ilyenek a Kaukázus vagy a Pontosz vidékére helyezett khalübész vagy a szkíta vidékek lakói, az arimaszpész, akik harcot folytattak a griffekkel és mindenféle szörnyeteggel, amelyek az aranyat őrizték a bányákban, vagy éppen a daktüloszok, ezek a kohász törpék, akik az Ida-hegyből fejtették a vasat és az aranyat. Az arany megmunkálása a titánokhoz és istenségekhez fűződik: így az emberbarát Prométheusz titánhoz, aki a különböző mesterségekre megtanította az emberiséget, és ellopta számára a tüzet az égből; valamint Héphaisztoszhoz, akinek egész története az aranyművesség körül forog. Héphaisztosz Zeusznak és Hérának satnyára sikerült gyermeke volt, akit anyja mindjárt megszületése után lehajított az Olümposzról. Szerencséjére azonban a tengerbe esett. Más istennők megmentették és elrejtették. Héphaisztosz remek kováccsá fejlődött, és műhelyében hálából pompás ékszereket készített megmentőinek. Az istenek tanácsában Héra meg is pillantotta az egyik remek melltűt Thétisz istennő keblén. Mindjárt megtudakolta, ki készítette, és természetesen visszahívta az Olümposzra Héphaisztoszt, aki mint isteni kovács a szépséges Aphroditét is feleségül kapta, a többi isten pedig elhalmozta megrendelésekkel. Ámde Zeusz ismét lehajította az Olümposzról. A szerencsétlen azonban ezúttal nem a vízbe esett, és így eltörte mind a két lábát. Ezután már csak a maga kovácsolta aranymankókon sántikálhatott, ami szerencsére nem gátolta munkájában. Éppen úgy, mint az aranygyapjú történetének vagy a Kaukázus vidékén élő népek ötvösségének, ennek a lábtörésnek is megvan a realisztikus háttere: az ókorban oly nagyra tartották az uralkodók a jó aranyműveseket, hogy inkább megnyomorították őket, csak el ne tudjanak szökni udvarukból. (Megvan ennek a germán Wieland-mondában is a párja.) Egyiptomban pl. a történelem előtti időkben kizárólag a kis termetű pigmeusokat képezték ötvösökké. (Vö. a görögök aranybányász törpéivel vagy a germán mondák aranyat őrző Nibelungjaival, éppen a Rajna folyó mélyén.) Annyi mindenesetre megállapítható a mítoszokon, mondákon túl is, hogy az aranyművesek műhelye mindig az uralkodó lakóhelyének közvetlen szomszédságában volt. A kovács, a fémműves vagy az aranyműves - hiszen ezek a foglalkozások az ókorban többé-kevésbé egybeestek - különleges státust élveztek a közösségben. A történeti időkben ismét Plutarkhosz igazít el bennünket, amikor a második római királlyal, Numa Pompiliusszal kapcsolatban (Numa élete, 22) azt írja, hogy fölvette az ötvösöket is a mesterségek testületéi közé. Műhelyeik a forum körül helyezkedtek el, és szabad polgárként tevékenykedtek. Közben állandóan versenyezniük kellett az ötvösségben jártas, főként keletről behurcolt rabszolgákkal. Ahogyan a római aranyművesek a forum, úgy a görögök az agora körül állították föl műhelyüket. Démoszthenésztől tudjuk (Midias ellen, 22), hogy a beszédében fölemlegetett aranyműves boltja (khrüszokhoeion) az agorán volt. A görögök az aranyművest khrüszokhóosznak, aranyolvasztónak hívták, a rómaiaknál aurifex, aranymegmunkáló vagy bractearius, lemezkészítő volt a neve. Plutarkhosz (Periklész élete, 12) khrüszú malakterésznek, aranylágyítónak nevezi őket. Az említett elnevezések - aranyolvasztó, aranymegmunkáló, lemezkészítő, aranylágyító - az aranyművés^echnikák közül a két •‘-’ v í KÖNYVTÁR ■■■')17
