Oberfrank Ferenc: Az aranyművesség története. 2. átdolgozott, bővített kiadás (Budapest, 1996)
Az aranyműves nyersanyagai - a nemesfémek az ókorban
Az arany kinyerhető elsődleges lelőhelyről, vagyis aranytartalmú, vulkáni eredetű kőzetből vagy ún. másodlagos lelőhelyről, patakok, folyók medréből, üledékes kőzetekből. Valószínűleg először a másodlagos vagy torlatlelőhelyeket fedezték föl. A nagy sűrűségű arany hamarosan lerakodott, ahogyan sziklabörtönéből a hőforrások, a hőmérsékleti változások és az esőzések mállasztó hatása kiszabadította. Bár az ókorban nem tudták a sűrűséget mérni, azt mégis érzékelték, hogy az arany térfogatához képest meglehetősen nehéz. Ez a tulajdonsága tette lehetővé, hogy kinyerjék az anyakőzetből vagy a hordalékból. Akár az anyakőzetből, akár a folyami hordalékból nyerik is ki ezt a nemesfémet, mindenképpen meg kell szabadítani az őt körülvevő idegen anyagoktól. A hordalékot vagy az aranytartalmú, apró darabokra zúzott kőzetet „mosással" tisztítják meg, különítik el a fölöslegtől, a meddőtől. Erre a találékony homo faber, az alkotó ember többféle eljárást talált ki. A Kaukázusban a birka zsíros gyapjára öntözték az aranytartalmú vizes homokot. A kvarchomoknál jóval súlyosabb (nagyobb sűrűségű) aranyszemcsék megtapadtak a zsíros gyapjúszálak között. Amikor a gyapjú megszáradt, kirázták belőle az aranyszemcséket, hogy összeolvaszthassák. A görög aranygyapjú monda is minden bizonnyal arra az aranyra utal, amelyet ezzel az eljárással nyertek a Fekete-tenger partján épült Kolkhisz fövenyéből. Sztrabón legalábbis ezt állítja (Robert Graves: Az aranygyapjú, 17. o.). Az sem véletlen e mondában, hogy lászón éppen a Fekete-tenger déli partjára ment az aranygyapjúért, hiszen eddigi ismereteink szerint az aranybányászattal először éppen Anatóliában és attól keletre, majd Indiában és Egyiptomban kezdtek foglalkozni. Hérodotosz meséli, hogy Indiában milyen könnyű aranyat találni. A rókányi nagyságúra nőtt hangyák egész halmokat hordanak össze az aranyrögökből, miközben föld alatti alagútjaikat vájják. Amikor azután a nappali hőségben a hangyák mélyen alszanak, az odalopózó indusok annyi aranyat hordhatnak el, amennyit csak a karjuk elbír. Ez a mese sincs híján egy szemernyi igazságnak: csakugyan található arany az odújukat ásó állatok rakta halmokban, természetesen akkor, ha a hordalék aranytartalmú. Egy, az egyiptomi 18. dinasztia (kb. Kr. e. 1590-1320) korából származó falfestményen olyan eljárást láthatunk, amelynek során a porrá tört aranytartalmú kőzetet lejtős favályúkban mossák ki, és az aranyat a beléjük ácsolt zsilipek fogják föl. Egy másik ősi, de egészen a XIX. századig fönnmaradt, sőt néhol a mai napig is alkalmazott aranymosási módszer szerint az öszszezúzott aranytartalmú kőzetet vízzel töltött, fából kivájt, lapos medencébe öntik, amelyet finoman, körkörösen mozgatnak, miközben a könnyebb anyagok a víz felszínére kerülnek, és az edény peremén át kiloccsanthatók. Ezt addig folytatják, amíg a medence fenekén már csak az aranyszemcsék maradnak. Ugyancsak régi eljárás volt a következő: kis mennyiségű, aranytartalmú kőzetet kő-, bronz- vagy vasmozsárban összezúztak és kétszeres mennyiségű higannyal kevertek össze. Közben a higany csak az aranyrészecskékkel alkotott ötvözetet (amalgámot). A fölösleges higanyt leszűrték, az amalgámot pedig desztillálással szabadították meg a higanytól. Az ókori Egyiptomban is voltak aranybányák (2. színes kép), de a tőle délre fekvő Núbia jóval gazdagabb volt aranylelőhelyekben. Az aranykitermelésre az egyiptomi korbács „tanította meg" az ország fekete bőrű lakosságát. Az egyiptomiak nemcsak a torlatlelőhelyeket aknázták ki, ők nyitották meg az első aranybányákat is. Kiváló kutatási módszereikre jellemző, hogy az aranyat kereső geológusoknak a XX. században sem sikerült akár egyetlen olyan lelőhelyet találniuk, amelyet már az ókori egyiptomi aranybányászok ne fedeztek volna föl. Az aranytartalmú 12
