Drucker, Peter F.: Innováció és vállalkozás az elméletben és a gyakorlatban (Budapest, 1993)

1. RÉSZ. INNOVÁCIÓ A GYAKORLATBAN - Harmadik fejezet - A váratlan mint innovációs forrás

tai olyan új házat terveztek és kínáltak, melyet „alapháznak” neveztek el: kisebb, egyszerűbb és olcsóbb volt, mint az addig elfogadhatónak számító ádagház. Am annak ellenére, hogy ilyen „értékes minőséget” kínáltak, méghozzá az első lakásra vágyó vásárlók fizetőképességének megfelelő áron, az „alap­ház” hatalmas kudarcot vallott. Az építők úgy próbálták menteni, hogy ala­csony kamatú, de hosszú lejáratú részletre, illetve akcióáron árusították. Ennek ellenére az alapház nem kellett senkinek. A legtöbb házépítő cég azt tette, amit az átlag üzletember váratlan kudar­cok esetén: a jó öreg mumust, a „józan észt nélkülöző vásárlót” hibáztatták. Az egyik, akkoriban még igen kicsiny vállalat azonban elhatározta, hogy körülnéz. Azt tapasztalta, hogy megváltoztak az igények, s egy fiatal ameri­kai házaspár már mást vár első házától. Az első ház nem feltétlenül jelenti a család végleges otthonát, mint ahogy ez nagyszüleik idejében volt, ahol a pár egész hátralévő életét, de legalábbis igen hosszú időt szándékozott benne eltölteni. A hetvenes években a fiatal házasok nem egy, hanem két különböző „értéket” akartak első házukkal megvásárolni. Először is néhány rövid évre tetőt szerettek volna a fejük fölé, ám ugyanakkor szerették volna azt is megalapozni, hogy néhány évvel később megvehessék „igazi” házu­kat, amely sokkal nagyobb és jóval gazdagabb, jobb környezetben és jobb iskolák mellett van. Ahhoz, hogy megvehessék későbbi drága, de már vég­leges otthonukat, szükségük lesz arra a tőkére, amit első házukra áldoztak. A fiatalok nagyon jól tudták, hogy nem az „alapház”-ra van szükségük, noha tényleg csak ennyire futotta volna a pénzükből. Attól féltek - mégpe­dig jogosan -, hogy majd nem fogják tudni megfelelő áron eladni az „alap­házat”. S így az „alapház” nemhogy megteremtené a lehetőséget a későbbi „igazi ház” megvételére, hanem inkább komolyan hátráltathatja valós la­kásigényeik és vágyaik teljesülését. Az ötvenes évek fiataljai nagyjából még mindig „dolgozó osztálybeli”­­nek tekintették magukat. Nyugaton pedig a „dolgozó osztálybeliek” jöve­delme és életszínvonala már nemigen nő attól kezdve, hogy a szakmát meg­szerezvén elkezdenek teljes munkaidőben dolgozni. A gyakorlat, a tapasz­talat a dolgozó osztálybelieknél inkább nagyobb munkahelyi biztonságot jelent, mint nagyobb jövedelmet (ez alól Japán kivétel). Am a „középosz­tálybeliek” rendszerint állandó jövedelmi növekedést várhatnak a családfő negyvenöt-negyvenhét éves koráig. 1950 és 1975 között a fiatal amerikai felnőttek valóság- és énképe - neveltetése, elvárásai, munkahely« - a dol­57

Next

/
Oldalképek
Tartalom