Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 5. A magyar gépészet alkotói, egyetemi oktatók (Budapest, 1981)
Dr. Terplán Zénó: Cserháti Jenő
téséhez, hogy ifjúságunkat minél jobban felszereljük a boldogulásnak eszközeivel és feltételeivel. Cserháti előadásaiban a kérdés egyszerű és magvas fejtegetésével, a feladatnak és a megoldás feltételeinek világos megállapításával, végre az elméleti vizsgálatok gyakorlati határainak szigorú megjelölésével a magas tudományos szintet a gyakorlatilag értékessel tudta egyesíteni. Felhívta hallgatói figyelmét a műszaki tevékenységnek és a gazdasági életnek kölcsönhatására is, és ezen a téren szerzett gazdag tapasztalataiból, mint kimeríthetetlen forrásból merítve, az élet számára készítette elő tanítványait. Teljes erővel küzdött, mint a komoly munka apostola, a társadalomban újabban sajnos fokozott mértékben tapasztalt fegyelmezetlenség, szájhősködés és léha handabandázás ellen.” Vagy ugyaninnen idézve: „Előadásai alaposan átgondoltak, világosak, tartalmasak és tömörek voltak. Jellemző a tudásának alaposságára, hogy nem találjuk meg elméleti fejtegetéseiben nyomát sem annak a hibának, melybe a legtöbb, a gyakorlatban hosszú ideig működő mérnök esik, ha később elméleti vizsgálatokkal foglalkozik, hogy ti. á formulák tömkelegét alkalmazzák nagyrészt csak dísznek a látszólagos színvonal emelésére. Cserháti a formulákkal lehetőleg takarékoskodott. Amit szóval megmondhatott, azt szóval magyarázta meg, kerülve minden fölösleges sallangot. Amit lehetett grafikailag, a hallgatók értelméhez könnyebben hozzáférhető módon adott elő. Sokat tanultak tőle tanítványai. Nagy gyakorlati tudásával képes volt a műszaki feladatok megoldásának világos megjelölésére, és a tudományos kutatások gyakorlati értékének mérlegelésére. Végtelenül sajnálatos, hogy a gyakorlatot nem lehet közvetíteni, hogy a tulajdonképpeni praxist, mely abból áll, hogy a tapasztalatokat értékesíteni és új irányban felhasználni tudjuk, legnagyobbrészt másképpen, mint gyakorlat által nem sajátíthatjuk el. Mert ha a tapasztalatok egyszerű közlésével lehetne gyakorlatot nyújtani, akkor Cserháti gyakorlati előadásaiból tanítványai mint kiapadhatatlan forrásból meríthetnének.” 1907. ápr. 13-án Rejtő Gyula oki. gépészmérnök ,,A fonalgyártás szabályai és a Heilmann-féle fésülőgépen tett javításokról” című; 1908. nov. 29-én Szabó Gusztáv oki. gépészmérnök — a később ugyancsak kiemelkedő műegyetemi professzor — ,,A vasúti járművek mozgásának elemzése tekintettel a nyugodtjárás feltételeire” című műszaki egyetemi doktori értekezését bírálta. Ide kívánkozik még egy előadásának kivonata, amelyet a műegyetemi oktatás vitasorozata során az MMÉE-ben Méhely Kálmán vitaindító bevezetőjéhez fűzött (90), mert ebből ugyancsak következtethetünk tanári hitvallására: ,, . . . Mi mindannyian tudnók, hogy mit kellene a technikusnak (akkoriban így hívták a műegyetemi hallgatót) még tanítani, hogy ha nem volna két olyan gátló körülmény, amelyre tekintettel kell lennünk. Az egyik gátló körülmény az idő, a másik a pénz. Ezekre kell figyelemmel lennünk, ha azt akarjuk, hogy négy éven belül elvégezzük az anyagot anélkül, hogy a hallgatókat túlterhelnők. 90
