Pénzes István (szerk.): Műszaki nagyjaink 4. Reneszánsz gépészet, a repülés úttörői, a matematika, a fizika és a kémia alkotói (Budapest, 1981)
Pénzes István: Verancsics Fausztusz
és hajólengést. Akár a sziklára épített malomnál (16. kép), Verancsics itt is jó érzékkel mentesíti a káros nyomaték keletkezésétől a vízikerék tengelyét. Szerzőnk eljárását egyfajta eleven grafosztatika érzékeltetésének is felfoghatjuk. A 20. kép jelentősége kettős. A nyíló-csukódó energiaátalakító gondolata nem hagyta nyugodni a Machinae Novae szerzőjét. A hajómalmoknál ismét visszatér a „kisértés” és némileg ellentétes helyzetbe viszi az alkotóját. A Melléklet XXI. leírásában a következők olvashatók: ,,Ez a kerék olyan módon készült, hogy akármilyen helyzetben van, akár egészében a vízbe merül, akár csupán egyetlen része érinti azt, feladatát igen jól ellátja. A pántok mozgathatóvá teszik a szárnyakat.” Olyan jó vízikerék birtokában, mint amilyen a, 18. képen látható, az idézet megállapításai nem valós értékűek. A másik értékelés eredménye pozitív. Az előző idézet folytatásában (Melléklet: XXI.) Verancsics kifejti szerkesztési elvét. Másokkal ellentétben ő nem fúratja át a tengelyt, hanem a rögzítésnél olyan keretszerkezetet választ, amely megóvja a tengely eredeti szilárdságát. Még egy apróság érdemel figyelmet. A 20. kép vízikereke az első olyan Verancsics-féle szerkezet, melynél a fatengely végében fémcsapok vannak. Bizonyítékául szerkesztőjük fejlesztőérzékének, avagy Verancsics ekkor — a 20. kép szerkesztési idején — ismerte meg Vittorio Zonka művét, akinél a fémcsap alkalmazása szinte általános volt. Az utóbbi bizonytalan megítéléstől függetlenül az kétségtelen, hogy a tengelymegóvás igen jó szerkesztői érzékre vall. A kérdés jelentőségét, nem eléggé ismertségét számos helytelen méretezésből és nem megfelelő kialakításból származó géptörés bizonyítja. * A fejlődés elemeinek — az ősi dörzskőnek, a kézi őrköveknek, a pompeji típusú kézi vagy emberi nekirugaszkodással hajtott malomnak — egymás mellé illesztésével eljutunk a szárazmalomhoz, melyet napjaink szakírói általában járgányos malomnak neveznek. A szárazmalomban a hajtóerő állatok izomerejéből származik; ez az ismérv az aprítóeszköz egyik legfőbb jellemzője. A rabszolgaerő az ókorban nem volt drága. Ennek ellenére — főleg a termelékenység növelésére — az őrlőkövek forgatására állatokat is befogtak. Az első időszakban a lóvontatású gabonaőrlő-malom nem különbözött az ismert pompeji malomtól. Később, a függőleges tengelyű őrlőkövek elterjedése után, a lóvontatású malom is egyre inkább hasonlított a vízimalom szerkezetéhez. Az utóbbinak megfelelően a szél- és vízimalomhoz hasonlóan, a szárazmalom is rendszerint két részből áll: a forgatónyomatékot továbbító szerkezetből, valamint az őrlőkövekből. E malomtípus épülete is többnyire kettős: járószínként és malomházként tartják számon. 82
