Szőke Béla (szerk.): Műszaki nagyjaink 3. Fizikus és matematikus alkotó oktatók, főként a mérnökképzés tanárai sorából (Budapest, 1983)
Renner János: Eötvös Loránd
Az ingarúd egyensúlyi állásának megállapítására a fizikai kísérletekben akkor általánosan használt tükrös berendezést alkalmazta. Kis tükröt erősített az ingarúdra, egy másik tükröt annak közelében, vele kb. párhuzamosan, de a fémszekrényhez mereven rögzítve s a tükörrel szemben elhelyezett skálaosztályzatról visszavert fényt távcsőben észlelte olyan módon, hogy a két tükörről származó skálaképek egymás fölött legyenek. Ilyen módon az ingarúd mindenkori helyzetét az állótükörhöz képest meg lehetett állapítani. Természetesen a skálaosztályzat és a távcső külön állványra voltak szerelve. Eötvös később, 1898 után szerkesztett műszereiben a skálát és a leolvasó távcsövet mereven hozzáépítette a védőszekrényhez s így feleslegessé vált az állótükör alkalmazása. Ezek után joggal merül fel az a kérdés, hogy Eötvös az előbbiekben vázolt módon nagy gonddal és körültekintéssel megszerkesztett torziós ingát miképpen használta fel a nehézségi erőtér pontos megvizsgálására és általában a gravitációval összefüggő feladatok megoldására. Tömegvonzás együtthatója Kb. 1888 óta Eötvös tudományos vizsgálatainak fő tárgya a tömegvonzás együtthatójának kísérleti megmérése volt. Eötvösnek egyik népszerű előadásán 1888-ban szerepelt egy eszköz, amellyel a tömegvonzás alapjelenségét nagyobbszámú hallgatóságnak aránylag rövid idő alatt sikerült bemutatnia. Ez a szellemesen megszerkesztett eszköz fémszekrényben felfüggesztett torziós inga, közvetlenül alatta pedig négy kvadránsra osztott lapos hengeres vasedény volt elhelyezve úgy, hogy a szemben levő kvadránspárokat felváltva higannyal lehetett megtölteni. Amikor a higany az egyik kvadránspárból átömlött a másik kvadránspárba, a tömegvonzás következtében az ingarúd elfordult, s ez az elfordulás az ingarúdra erősített tükörről visszavert fénysugárral nagyobb távolságból is láthatóvá vált. Eötvös a tömegvonzás alapjelenségének bemutatásához a Cavendish-féléhez nagyon hasonló berendezést is használt. A torziós inga alatt forgatható asztalon két egyenként 50 kg tömegű ólomgolyót helyezett el úgy, hogy mindegyik ólomgolyó az ingarúd végein levő egy-egy golyó alakú tömeg közelében legyen. Az ingarúd a vonzó tömegek hatására egy bizonyos egyensúlyi helyzetet vesz fel. Az asztal elforgatásakor a nagy ólomgolyók az ingarúdhoz képest ellentett állásba kerülnek s ennek következtében az ingarúd egyensúlyi helyzete megváltozik. Eötvös azt is meghatározta, hogy melyik az ólomgolyóknak az a legkedvezőbb helyzete, amelyben az ingarúdra kifejtett vonzó hatás a legnagyobb. Eötvös ezen a sztatikus módszeren kívül eredeti dinamikus módszert is kigondolt és meg is valósított. Ezzel a módszerrel a tömegvonzási együtthatót minden eddiginél pontosabban határozta meg. Eötvös dinamikus módszerének az az alapgondolata, hogy a torziós ingának 100
