Bobrovszky Jenő: Iparjogvédelem és csúcstechnika - Iparjogvédelmi tanulmányok (Budapest, 1995)
V. fejezet. A magyar szabadalmi rendszer európaizálása és globális harmonizációja
az volt, hogy a találmánynak nem kell hogy annyira meglepő hatása legyen, mint az atombombának, de az adott terület tekintélyei által elismert tudományos haladást kell hogy reprezentáljon. E döntéssel, amely a találmánytól szinte einsteini szintű gondolatot követelt, az USA Legfelsőbb Bírósága túl messzire ment és masszív ellenállásba ütközött, amelynek hatására meggyorsították a szabadalmi törvény reformját azzal a szándékkal, hogy a bírói gyakorlatban kialakult diffúz, szubjektív kritériumok helyére egy ésszerű, törvényes szabadalmazhatósági standard kerüljön. A reform eredményeként 1952-ben törvénnyel definiálták a nem nyilvánvalóság fogalmát: „szabadalom nem nyerhető, ha a bejelentés tárgya és a technika állása közötti különbségek olyanok, hogy a bejelentés tárgya megalkotása idején egészében nyilvánvaló lehetett az adott műszaki területen dolgozó átlagos szakértő számára". A „non-obviousness" törvényi kritériumát az USA Legfelsőbb Bírósága némi meglepetésre 1966-ban a Graham v. John Deere ügyben úgy értelmezte, mint amely kodifikálta a Hotchkiss, Cuno és A and P precedensekben kifejeződő esetjogot, és így megerősítette a precedensek kapcsán egyébként is érvényesülő „helyességi vélelmet". Ez a döntés ugyanakkor bevezette az ún. Graham-próbát vagy hármas próbát („three-way test") a feltalálói tevékenység értékelésére (a technika állása meghatározása, a technika állása és az igénypontok közötti különbség meghatározása, az átlagos szakemberi szint meghatározása az adott szakmában). Európában a találmány szabadalmazhatóságának minőségi kritériumai különbözőképpen fejlődtek az angol, a francia és a német szabadalmi jogban. Az angol gyakorlatban egyes korábbi eseti döntések után 1890-től szilárdult szabadalmazhatósági feltétellé, hogy az ismert termékek, eljárások jelentéktelen változtatásai, amelyek szakértő számára nyilvánvalóak lehettek, nem szabadalmazhatok. Az angol gyakorlat azonban nem az alkotó folyamatra, hanem a műszaki és gazdasági jelentőségre helyezte a hangsúlyt, és az átlagos feltalálót úgy tekintette, mint aki egy kicsit meghaladja az átlagos szakembert, a megelőző evolúció kumulatív szintézisét nyújtva. A bíróság szerint, ha a találmány hosszú ideje létező szükségletet elégít ki, új és jobb, mint az ismert megoldások és kereskedelmi sikere is van, senki nem tagadhatja a találmányi szikrát („scintilla of inventiveness"). A nem nyilvánvalóságot az 1932., 1949., majd 1977. évi szabadalmi törvények kodifikálták az angol szabadalmi jogban. A francia szabadalmi jogban a feltalálói tevékenység követelményét csak 1968-ban kodifikálták. A joggyakorlatban azonban korábban is voltak „lopakodó" előzményei: egyes döntések a találmány lényeges, funkcionális újdonságát, előnyösségét, a nehézségek leküzdését említik. Negatív oldalról: nem tartják szabadalmazhatónak a személyhez tapadó készséget („tour de main"), az ismert eszközök új alkalmazását („emploi nouveau"), az anyaghelyettesítést, az ismert eszközök egyszerű összekapcsolását („juxtaposition") szemben a többlethatást eredményező kombinációval, a szakember („hőmmé du métier") tudását és képességét meg nem haladó normál fejlődést. A francia bíróságok és a jogirodalom számos képviselője azonban hosszú 166
