Tasnádi Emil (szerk.): Iparjogvédelmi kézikönyv (Budapest, 1971)
IV. fejezet. Árujelzők
daképpen szolgálnak az ókorból és a középkorból származó termékmegjelölések egyaránt. Az ilyen megjelölésekben rejlő gazdasági lehetőségek felismerése következtében a jelzéseket más előállítók, illetőleg kereskedők hamarosan utánozni kezdték s felmerült a megfelelő jogi oltalom igénye. Ahhoz, hogy a megkülönböztető jelzés csakugyan védjegy legyen, általában szükséges, hogy megfelelő államigazgatási eljárás útján az illetékes iparjogvédelmi hatóság oltalomra alkalmasnak minősítse, nyilvántartásba vegye, lajstromozza. Az ily módon elnyert védjegyoltalom már megfelelően betöltheti hivatását, a tulajdonos számára jogot biztosítva arra, hogy a jelzést üzleti tevékenysége során mást kizárólag alkalmazza. A lajstromozatlanul használt jelzéshez is fűződhetnek bizonyos jogok, azonban a bel- és főleg a külföldön előforduló jogviták bizonyítják, hogy a nem lajstromozott jelzések hosszas és költséges pereskedések útján sem védhetők meg. Az egyes országokon belüli jogszerzésre vonatkozó előírásokat, anyagi és eljárásjogi rendelkezéseket az országok nemzeti jogszabályai határozzák meg. A magyar védjegyjogi előírások gyökere a múlt századra nyúlik vissza. Az első magyar védjegytörvényt 1890-ben adták ki (1890. évi II. sz. tv.). Anyagi és eljárásjogi rendelkezéseit ezt követően számtalan alkalommal módosították, egyes rendelkezései azonban a legújabb magyar védjegytörvény (1969. évi IX. sz. törvény) hatályba lépésének időpontjáig — 1970. július 1-ig — hatályosak voltak. Ilyen helyzetben védjegyjogi előírásaink nehezen áttekinthetők és részben jelentősen elavultak voltak, bár a joggyakorlat törekedett arra, hogy a törvényes keretek által A védjegyjog 170