Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
A VÁZ, AZ ÖNTÖTTVAS-KERET ÉS A TŐKE - A váz
„A liatal Liszt, akit egy idő óta a legjelesebb házi hangversenyeken lehet hallani, ezúttal is rendkívüli sikert aratott naiv és érzelemmel teli, de ugyanakkor tökéletes zongorajátékával, szabad fantáziájával — gyermeki fiatalságával. Hummel h-moll zongoraversenyét játszotta egy hétoktávos zongorán (kontra c-től az ötvonalas c-ig), amely a hangterjedelem túlzott kiterjesztése következtében képtelen volt a hangolást tartani. Ez arra kényszerítette, hogy a darab közepén abbahagyja a játékot, hogy a félhangnyira lehangolódott húrokat a lehetőséghez képest újra fel lehessen hangolni és az elszakítottakat újakkal pótolni. Vajon ez az esztelenség, hogy a zongora hangterjedelmének ne legyen határa, a zongoristáktól származik-e, akik ezáltal gondolnak új effektusokat elérni, vagy inkább a zongorakészítőktől, akik ezáltal akarják hangszereiket előnyösebben eladhatóvá tenni? A zenekar, amely minden kigondolható effektussal rendelkezik, megelégszik olyan hangterjedelemmel, amely a kontra g-tői a négyvonalas c-ig megy: de ha a zenekar egyetlenegy hangszer lenne, és ezt a hangszert egyetlenegy ember készítené, akkor egészen bizonyosan már régóta egy féltucat oktávval nagyobb lenne a hangterjedelme.” A VÁZ A nagyobb hangterjedelem jelentősen megnövelte a húzóerőt. W. Stodart 1824-ben egy hatoktávos zongora húzóerejét 5900 kg-ra becsülte.101 A mostani hét és fél oktávos zongorák húzóereje az egyes húrok aránytalanul nagyobb feszültsége miatt már sokkal nagyobb: 18—20 000 kg. (Míg Welcker 1867-ben 30 kg-os húrfeszültségről ír,102 ma már átlagosan 75 kg húzóerővel számolunk.) Nem csodálhatjuk tehát, ha a XIX. század zongoraépítői minden eszközt végigpróbáltak a zongora testének megerősítésére, szilárdságának növelésére. Legfőbb feladatnak minden készítő a lehető legszilárdabb váz kikísérletezését tartotta. A 63. oldalon már idéztünk a bécsi Wachtl és Bleyer cég 1811-ben készített brosúrájából, amely részletesen leírja gyártási eljárásaikat. Különleges jelentőséget tulajdonítanak a szilárd váz megépítésének. „Hogy milyen fontos a hangolás tartósságának szempontjából a vázat olyan szilárdra építeni, hogy ne húzódhasson el, ezt mindenki belátja, de hogy a váz elhúzódása a hangszer eredetileg szép hangját is elronthatja, az sokaknak újdonság lehet. Példát erre bőven találunk. Némelyik kontár néha szerencse segítségével szép hangszert készít, de ha a váz rossz anyagból készült vagy könnyelműen építették, akkor elhúzódik, elmozdul helyéről, nyomja a rezonánslapot, ami ezáltal veszít szabad rugalmasságából, és a hang olyan sokat veszít, hogy gyakran csak egy billentyűkkel ellátott cimbalom marad. (Szorítsátok össze az énekes gégéjét és kívánjátok tőle, hogy énekeljen.) Ha a szokásos módon építik a szekrényt, azaz masszív vázrészekkel, és akármennyire kitámasztják a falakat, akkor is úgy találjuk félév múlva — ha kivesszük a rezonáns lapot —, hogy a húrok feszültsége miatt, amely közelítőleg négy és fél mázsa, a támasztok mélyen a szekrény falába nyomódtak és már egészen lazák. Nem elég, hogy ha a szekrényt csak masszív építéssel tesszük alkalmassá a hangolás tartására, nemcsak erősen, hanem szilárdan is kell építeni, hogy a rezgéseket együtt végezhesse a hangokkal és megerősíthesse azokat.”103 A szilárd váz építésének fontossága nem csökkent ma sem. A szakírók egybehangzóan azt állítják, hogy még az öntöttvas-keretnek is szüksége van a tökéletesen szilárd váz erejére, a kettő együtt tudja csak biztosítani a zongora hangolásának tartósságát.104 101 Paul: i. m. 126. old. 102 i. m. 103 Paul: i. m. 144. old. 104 J. Grüneberg (Halle) 1843-ban olyan zongorát épített, amelyen a húrozat az öntöttvas-kerettel és a rezonánssal külön egységet képezett és a zongora váza csak mint tartó, csak mint állvány szerepelt. Az építést ez egyszerűvé tette, a zongora hangja ellenben nem volt megfelelő. 84
