Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
A MODERN ZONGORA KIALAKULÁSA
A nem zenész szakemberek már kevesebb lelkesedéssel fogadták ezt a látszólag feleslegesen bonyolult mechanikát. Még 1867-ben is ezt írja róla Heinrich Welcker (Der Clavierbau 105. old.): „Nem lehet megérteni, miként vált lehetségessé, hogy egy ilyen csinálmány, amely sem nem tartós, sem nem pontos, valaha is utánzókra akadt. Az egész összetétel azt mutatja, hogy Erard úrnak nem sok érzéke volt a mechanikai berendezésekhez, de sok pénze a dicséretek megíratására.” Sebastian Erard újítása az agráfok bevezetése is;84 unokaöccse, Pierre Erard pedig 1838-ban alkalmazza először a „Capotasto”-t, ezt a húrok felett elhelyezett fémlábat, amely ugyanúgy, mint az agráfok, tulajdonképpen Schröter eljárásának a modern konstrukcióhoz való alkalmazása. (Lásd: 47. old.) Ma szinte minden zongoragyár alkalmazza a basszus és középoktávoknál az agrá-64. ábra. Erard—Herz rendszerű Steinway-mechanika. A kalapácstartó bak és a kiváltást szabályozó csavarokat tartó bak is bronzcsőbe van ágyazva, hogy a levegő páratartalmának változásaitól jobban védve legyen. fokát a húrok pontosabb elhatárolására, tisztább hangzásuk és egymástól való távolságuk állandóságának biztosítására; a felső oktávoknál pedig az egyszerű fémlábat, a capotastót alkalmazzák többnyire. Ennek a korszaknak jellemzője az is, hogy Angliában, Amerikában és Bécsben egyre kisebb felállított törzsű zongorákat próbálnak készíteni. Sokan az asztal alakú zongorák konstrukciójából indulnak ki. Ezeket a hangszereket úgy tekinthetjük, mint egy felállított törzsű, asztal alakú zongorát, eléje helyezett klaviatúrával. Az első, mai értelemben vett pianínót 1826-ban készítette az angol Wornum „Upright Piano” néven. Wornum mechanika-megoldása azonban a párizsi Pleyel és Papé által terjedt el elsősorban, mint ahogy a pianínó név is Pleyeltől származik. Pape 1828-ban már 1 méter magas kereszthúros pianínót készített. (Nehéz eldönteni, hogy ki a kereszthúrozás feltalálója: Papé, aki ezt az elvet a pianínónál alkalmazta, vagy pedig az amerikai Babcock, aki 1830-ban kapott szabadalmat kereszthúros zongorák készítésére.) A gombamódra szaporodó zongorakészítő műhelyek és gyárak azzal biztosították hangszereik kelendőségét, hogy igyekeztek megnyerni a legkiválóbb zongoraművészeket az ő hangszereiken való játékra. Ez egészséges együttműködést hozott létre a zenészek és a készítők között. Ennek az együttműködésnek nem kis része van abban, hogy a XIX. század folyamán a zongora építésének gyakorlata olyan sokat fejlődött. Ebben az időben alakulnak ki a ma vezető nagy márkák is. Ezek közül jellemző példaként két gyárnak, illetve gyáralapítónak történetét említjük meg. Heinrich Engelhard Steinweg (1797—1871) fiatal korában citerákat és gitárokat készít, asztalosságot tanul, majd orgonakészítést. Első zongoráját 1836-ban építi a Harz-hegységi Seesen kisváros 84 A hang megszólaltatásakor a kalapács felemeli a húrt a lábról és így, bár minimális mértékben, de a hossza is megváltozik. A húrhossz állandóságát és ezzel együtt a hang tisztaságát nagymértékben elősegíti tehát, ha a húr hosszát nemcsak alulról, hanem felülről is elhatároljuk. Az agráf, amint ezt a 92. oldalon levő képen jól láthatjuk, minden oldalról elhatárolja a húrt, tehát nagymértékben fokozza a hang tisztaságát. 70
