Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
AZ ÚT KERESÉSE - Cembalo-különlegességek
nagy elismeréssel szólnak, és maga Ph. E. Bach is sajnálkozik, hogy a szerkezet még nem terjedt el általánosan. Az egyik legjobb vonós-szerkezetet Röllig készítette el 1800-ban, „Xánorphika” néven. Valamivel korábbról származik az angol Walker „Cölestino”-ja. Ennél a húrok alatt selyemzsinór futott keresztbe, amelyet lábhajtásos lendítőkerék hozott mozgásba. A zsinór alatt minden billentyűhöz rézből készült görgő tartozott, amely a zsinórt a billentyű lenyomásakor két oldalról szorította a húrhoz. így, aszerint, hogy a játékos milyen erővel szorította a görgők segítségével a zsinórt a húrhoz: erősebb vagy gyengébb hangot kaphatott. Sőt erősíteni és halkítani is tudott, és bizonyos fokig még staccato-hatást is el tudott érni. Hasonló megoldást alkalmaz a XIX. században Thomas Thodd is, és még az 1867-es párizsi világkiállításon is találkozunk ilyen szerkezettel „Pianoviolin” néven. Mint külön érdekességet kell megemlíteni az angol Roger Plenius 1741-ben készített „Lyrichord”ját, amely az egykorú hirdetések szerint egyformán jól utánozta a hegedűt, a csellót, a nagybőgőt és az orgona hangját. Mint különleges előnyét említik, hogy „never goes out of tune” azaz: mindig tartja a hangolást.47 Ezt a húrok feszültségét szabályozó, felfüggesztett súlyokkal igyekeztek elérni. (Ne feledkezzünk meg arról, hogy milyen nagy teher volt a cembalónál szükséges gyakori hangolás.) Johann Georg Gleichmann billentyűs-gamba hangszere is vonós-szerkezet volt, amely pontosan a gamba menzúráját véve át, csalódásig utánozta a gamba hangját, mint ezt Mattheson is (Critica musica, 1722) igazolja. Gleichmann billentyűs lantot is készített.48 CEMBALO KÜLÖNLEGESSÉGEK Pascal Taskin párizsi hangszerkészítő (lásd 32. old.) az első a hangszerkészítők hosszú sorában, aki a cembalo fejlesztésének fő feladatát abban látta, hogy képessé tegye a dinamikai rajzra. A cembalo karakterével ellentétes, de ezért több ízben újra feltalált — és újra megbukott — effektust 1782-ben nagy lelkesedéssel fogadja a párizsi Almanach Musical: „Taskin abból a célból, hogy a clavecin játékát tisztábbá és változatosabbá tegye... a játékos lába alatt egyfajta pedált. .. helyezett el, amely tetszés szerint mozgatja a bőr-, illetve tollpengetőket. Minél erősebb nyomást gyakorol a láb a pedálra, annál inkább felerősödnek a hangok. E mechanizmus segítségével adhatja meg a játékos a hang erejét, lélekkel és élettel telítheti azt. Mindez arányban áll azzal az erővel, amellyel a játékos a lábát mozgatja.” A XIV-XVII. századok legnépszerűbb hangszere a lant. Érthető, hogy sok hangszerkészítő a lant kifejlesztésében, billentyűzettel való ellátásában látta a jövő útját. A lantszerkezetek a lant menzúrájának pontos másolásával készültek. Pontosan lemásolták minden fogásnak megfelelően a lanton előálló húrhosszakat, és mindegyik húr külön lábat kapott. Számunkra különleges érdekességet jelent, hogy J. S. Bach is csináltatott magának ilyen billentyűs lantot. Agricola így ír erről Adlung Musica mechanica Organoedi-jéhez készített jegyzetében „. . . bár rövidebb menzúrája volt, mint a rendes cembalónak, minden másban teljesen úgy volt elkészítve, mint egy cembalo. Két bélhúr-rendszerrel és egy rézhúrokból álló, úgynevezett oktáv sorral volt ellátva ... Való ugyan, hogy eredeti berendezése szerint, amikor ugyanis csak egy í7 Sachs szerint a „Lyrichord” csak egy sok változattal ellátott cembalo volt. 18 Jacob Kirchmann (angolosan: Kirkman) Melopianója gyorsan ismétlődő kalapácsütésekkel, tehát tremolószerűen próbálja megoldani a hang kitartását. A kiváló londoni cembalóépítő, úgy látszik, Caldern elképzelésének továbbfejlesztésével akarta elérni azt a hanghatást, a hang folyamatoságát, amit a vonós-szerkezetek a vonós hangszerek utánzásával kaptak. A vonós-szerkezetek között egyébként olyant is találunk, amely az eredeti vonómozgást utánozza. A Vis-pianoforte a húrok alatt széles fakeretre kifeszített lószőrt húz, a fentebb említett Röllig-féle Xánorphika pedig mindegyik húrhoz külön vonóval rendelkezik. 3*