Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
A CLAVICHORD
még háromszoros húrozású clavichordokat is készítettek. Leggyakrabban a basszus húrokat háromszorozták meg. A basszusnál néha azt a fogást is alkalmazták a hangok zengésének fokozására, hogy a harmadik húrt egy oktáwal magasabbra hangolták. A nevesebb mesterek mindig úgy választották meg hangszereiken a láb és a hangolószögek között levő távolságot, hogy ez a szabadon rezgő húrrész hasznos rezonáns elem lehessen. Adlung még azt is javasolja, hogy a fő láb és a hangolószög között még egy lábat helyezzenek el (1:2, 1:4, sőt a legmagasabb oktávokban 1:1 arányban), hogy így minden hang erősítést kapjon. Ő maga több ilyen hangszeren is játszott. (A Steinway-zongorák Duplex skálája és a Blüthner-zongorák Aliquot húrrendszere ugyanezen az elven alapszik.) A kor ízlése szerint a clavichordnál is alkalmazták az orgona és a cembalo mintájára megszerkesztett „változatokat”. A lant-változatot — amely pengetés jellegű rövidebb hangzást adott — úgy oldották meg, hogy a valamivel szélesebbre készített érintőkön a húrral érintkező felület egy részét bőrrel vonták be. Amikor a lant-hatásra volt szükség, akkor a klaviatúra beljebb tolásával a bőrrel bevont rész érintette a húrt. Ezt a hatást néha úgy érték el, hogy lécre felerősített textilanyag vagy bőrnyelvecskék sora került a tangens és a húr közé. Az ún. „pantalon” változattal a clavichordnál többször találkoztunk. (Adlung ismertet egy saját maga által készített hangszert, amelyen kétféle pantalon változat is volt.) A pantalon hangzásának jellegzetessége a tompítok hiánya miatt keletkező csengő-bongó hangzás, összezúgás. (Lásd: 42. old.) A pantalon változat ezt a hatást úgy idézte elő, hogy kis fémrudacskákat hozott érintkezésbe a húrral, ami által a hang sajátságos zengést kapott, erősödött, és amellett a billentyű eleresztésekor a tompítás a fémrudacska miatt nem tudott teljesen érvényesülni. Hogy a hang ne „csörögjön” túlságosan, vékony bőrrel vagy posztóval vonták be ezeket a rudacskákat. Adlung mind a kétfajta pantalon-változatot felszerelte hangszerére, sőt még egy külön halkító változatot is alkalmazott, amelyet pedállal lehetett működésbe hozni. Ezt ő piano-forte pedálnak hívja. Furcsa nekünk ma elképzelni, hogy az amúgy is halk clavichord-hangot még halkabbá akarták tenni. Adlung fentebbi kijelentéséből is kitűnik, hogy a XVIII. század emberei is gyengének találták a clavichord hangját. Ne felejtsük el azonban, hogy a clavichord hangja ebben az időben sokkal erősebbnek hatott a mainál. Az egyik oka ennek az volt, hogy a városok alapzaja, zajszintje sokkal alacsonyabb volt, mint ma. (Hogy milyen nagy lehetett a különbség, azt abból is fel tudjuk mérni, hogy éjszaka, amikor csökken a közlekedés és kevesebb számú gép működik a gyárakban, mennyivel erősebbnek halljuk bármilyen hangszer hangját.) Talán még ennél is jelentősebb azonban, hogy a hallgatóság megszokta a halk hangzásokat, és azért igen sokan még a cembalót is lármás, dübörgő hangszernek tartották. A clavichord különleges hatása a vibrato. Ezt pontokkal vagy „tenuto” szóval jelölik a szerzők. De amikor nem volt jelölve, akkor is magától értetődőnek tartották, ha ezt a darab karaktere megengedte. Ph. E. Bach ezt írja:9 „Hosszú és kifejezésteli hangot megvibrálhatunk úgy, hogy a billentyűt az azon fekve maradó ujjal egyenletesen ringatjuk.” Amikor a Versuch előszavában összehasonlítja a zongorát a clavichorddal, akkor a clavichord egyik fő előnyeként éppen a Bebungot, a vibratót említi. Mozart egy 1778-ban apjához írt levelében hivatkozik a clavichord vibratójára.10 9 C. Ph. E. Bach: Versuch über die wahre Art, das Clavier zu spielen. I. 126. 1753. (Veb. Breitkopf & Härtel, 1957.) 10 „Az emberi hang magától is vibrál egy fokig, s ez szép, ez a hang természete. Nemcsak a fúvós hangszereken, hanem a vonósokon, sőt a clavichordon is utánozzák ezt. Amikor azonban eltúlozzák, akkor már nem szép, mert természetellenes. Ilyenkor úgy tűnik nekem, mint amikor egy orgonának rossz a fújtatója.” 14
