Gát József: A zongora története (Budapest, 1964)
KÖNNYŰ VAGY NEHÉZ JÁRÁS
KÖNNYŰ VAGY NEHÉZ JÁRÁS Általában 55—60 gramm súly szükséges ahhoz, hogy egy billentyű lesüllyedjen. E szerint a norma szerint állítják be a gyárak a zongorákat. Hogy a zongora ne legyen ennél nehezebb járású, ezt, mint előbb írtuk, az erőkarok hosszának helyes kialakításával érik el és ezenkívül szükség esetén a billentyű játszóterébe még ólmot is építenek. Hansing így panaszkodik könyvének 1888-as első kiadásában: „Aki az újságok és folyóiratok hirdetéseit átolvassa, a zongora-hirdetések után azt hinné, hogy minden zongorakészítő nagyszerűen érti, hogyan adjon hangszerének kitűnő járást, mert egyik sem felejti el, hogy a telt és éneklő hang mellett különösen kiemelje hangszereinek kiváló, utolérhetetlen járását. Ha megvizsgáljuk, hogy miből áll a legtöbb esetben ez az agyondicsért kiváló járás, akkor nem ritkán szégyentelenül nagy csomó ólmot találunk a billentyű elülső részében, amely segít csökkenteni a mechanikai rész súlyát. Dicséretre méltó, ha a zongorakészítő — amennyiben ez nem jár hátránnyal a zongora játékmódjára, járására nézve — keresi a módot arra, hogyan csökkentse a felemelendő súlyt; de ha abból a nézetből indul ki, hogy a kiváló járás a billentyű lenyomására szükséges erő csökkentésétől függ, akkor még nagyon messze van az igazi cél elérésétől.” (Hansingnak ez a megállapítása azért is igen érdekes, mert az előbbi fejezetben leírt — általa feltalált — kalapácsnak pontosan ugyanaz a hibája, mint a túlságosan ólmozott billentyűnek: önállósul.) Hansing panasza, bár régen hangzott el, ma sem kevésbé aktuális. Még kiváló gyárak zongoráinál is sokszor találkozunk teljesen hibás, rossz ólmozással. Az ólmok behelyezésének segítségével egészítjük ki a billentyű játszó oldalának kisebb súlyát. Minél jobban a játszó rész vége felé helyezzük az ólmot, annál nagyobb lesz az általa adott ellensúly, annál nagyobb lesz a forgató nyomaték. A zongorakészítő számára tehát a legegyszerűbbnek látszik az a megoldás, ha az ólmot minél jobban a játszórész végén helyezi el, mert így kell a legkevesebb ólmot beépíteni. (Több ólom beépítése nemcsak több munkát kíván, hanem a billentyű testét is meggyengíti.) Ez a kérdés azonban nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik. Nemcsak arról van szó ugyanis, hogy megfelelően kiegyensúlyozzuk a billentyű két oldalát, hogy milyen könnyű vagy milyen nehéz járású a zongora, hanem arról is, hogy mennyire engedelmeskedik a billentyű a játékosnak. A kérdés bonyolultságát fokozza az, hogy itt egyrészt a készítők és a művészek közötti ellentétről van szó, másrészt az előadóknak sem egészen egységes a véleményük. Az ellentétek csíráit már a zongora kialakulásának első évtizedeiben is megtaláljuk. Schröter és Cristofori mechanizmusa meglepően kész, kialakult, mondhatnánk modern mechanizmusok. Mivel azonban sok alkatrészből álltak, nemcsak készítésük, hanem beállításuk és karbantartásuk is igen gondos és pontos munkát igényelt. Nem véletlen tehát, hogy elsősorban a kisméretű asztalzongoráknál — amelyek néha szinte játékszernek hatnak — kezdték alkalmazni a jóval egyszerűbb megoldású „prell-mechanikát”. Ennél a szerkezet primitívsége miatt a kiváltást a húrtól igen messze kellett elhelyezni, ami azt jelentette, hogy a kalapácsot a játékos sokkal kevésbé tartotta hatalmában, mint a Cristofori-féle megoldásnál. A tangens-zongora „önállósága” még nagyobb volt, a készítőknek azonban mind a két megoldás egyszerűbb, biztosabb volt, mint 7. Gál : A zongora tört énele 97
