Vida Sándor: Védjegy és vállalat (Budapest, 1982)

I. A védjegy társadalmi és gazdasági funkciói

dául a következőképpen rendezi ezt: „A védjegyre oltalmat vállalat, szövetkezet, gazdasági tevékenység folytatására feljogosított más szerv vagy személy szerezhet.”

A Vt. itt idézett két rendelkezésével kapcsolatban megjegyezzük, hogy ezek a normatív szabályok az anyagi védjegyjog alapelveit juttatják kifejezésre. E nézetünk alátámasztására utalunk arra, hogy ilyen szabály nemcsak a magyar védjegyjogban, de a legtöbb ország tételes védjegyjogában is megtalálható. Mindezek alapján tehát kissé elvontabb fogalmazással azt állapíthatjuk meg, hogy a védjegy és vállalat közötti alapvetően gazdasági jellegű kapcsolatot a jogszabályalkotó a jogszerzés lehetőségét biztosító, alanyi jogi tartalmú szabállyal juttatja kifejezésre.

Vizsgáljuk meg ezek után külön-külön a védjegy társadalmi, valamint gazdasági funkcióit.

1. A védjegy társadalmi funkciói

Már említettem, hogy a védjegy mint társadalmi-gazdasági jelenség olyan régi, mint az árutermelő társadalom. Az ókori görög és római birodalmak, a korabeli kínai császárság számos olyan használati tárgyát (kenyér, tégla, cserép, amfora, porcelán stb.) tárták fel a régészek, amely előállítója kézjegyét viselte.

Ismereteim szerint a legrégibb hazai védjegy a Szentgotthárdi Kaszagyár kígyót ábrázoló védjegye, amely 1351-ből való. Kézzelfogható bizonyítéka ez a feudális viszonyok között is jelentkező társadalmi-gazdasági szükségletnek, amely a védjegy iránt már akkor megnyilvánult. Sőt ez a társadalmi szükséglet jogi formában is kifejezésre jutott már: a középkorban szinte valamennyi országban olyan előírás volt érvényben, mely szerint a kard-, kasza- és fegyverkovácsok áruikat jelvényeikkel kötelesek ellátni. Ennek az előírásnak gazdasági, illetve stratégiai célja volt: a minőségi követelmények betartásának ellenőrzését volt hivatva megkönnyíteni. A gazdaságnak a jog szférájába való

14