Benárd Aurél - Tímár István (szerk.): A szerzői jog kézikönyve (Budapest, 1973)
Első rész. Történeti és elméleti alapvetés
Elméleti alapvetés Előállt tehát az a paradox helyzet, hogy amíg egyrészről a szerzői jognak a szerző személyéhez kapcsolódó abszolút jogként való felfogása révén meglennének a szerzői jog univerzalizárusának elméleti alapjai, a szerzői jog államonként változó tartalmi és néhol formai szabályozása miatt a tételesjogi helyzet továbbra is territoriális, sőt éppen a legutóbbi években vált maradéktalanul azzá. A francia jogalkotás ugyan a XIX. század derekán még megkísérelte a forradalmi szerzői jogi dekrétumok jogelméleti koncepciójának következtetéseit nemzetközi vonatkozásban is levonni. Azon az alapon, hogy a Code Civil 11. cikke csupán a stricto sensu vett polgári jogok elismerését köti viszonosság fennforgásához, a szerzői jogot lato sensu polgári jognak minősítették, amelyet külföldi szerzők esetében is feltétlenül védeni kell. Ezt a felfogást 1852-ben külön dekrétum erősítette meg, kimondva, hogy a külföldi szerzők a belföldiekkel esnek egy tekintet alá. Ezt az elvet 1886-ban törvényileg magáévá tette Belgium is. Csakhamar kitűnt azonban, hogy ezek az egyoldalú szabályok nem eredményezhetik a szerzői jog univerzalizmusát. A belföldiekkel való egyenlő elbánás elve viszonosság nélkül csupán egy irányban oldja fel a territorialitás korlátáit: a külföldiek javára, anélkül, hogy a saját szerzők jogainak külföldi elismerését biztosítani tudná. Francia szerzők műveit minden további nélkül lefordították és kiadták például a német államokban, amint minden jogi akadály nélkül átvehették más államokban a német szerzők műveit is — Franciaország és Belgium kivételével. Ezért Franciaország is államközi szinten kényszerült arról gondoskodni, hogy minél több állam ismerje el viszonzásul a francia szerzők jogait. Rövid időn belül 23 állammal, közöttük 1866-ban Ausztria —Magyarországgal is kétoldalú megállapodást létesített. A kétoldalú szerzői jogi megállapodások rendszere más államok kapcsolatában is terjedt. így például 1846-ban Anglia és Poroszország írtak alá szerzői jogi egyezményt. 1883-ban és 1884-ben a Német Birodalom kötött ilyenfajta egyezményeket Belgiummal és Olaszországgal. A cári Oroszország kérészéltű kísérletei a nemzetközi szerzői jogi életbe való bekapcsolódásra az 1860-as években Franciaországgal és Belgiummal kötött két, rövidesen hatályon kívül helyezett, szerződésen kívül az 1910-es évek elején szintén néhány kétoldalú szerződésből álltak, Németországgal, Franciaországgal, Belgiummal és Dániával. Ezeket a megállapodásokat elsöpörte a világháború. Az Amerikai Egyesült Államoknak az amerikai földrészen kívüli szerzői jogi kapcsolatai 1952-ig kizárólag kétoldalú szerzői jogi megállapodásokon alapultak. A nemzetközi szerzői jog tehát a XIX. század második felében, kétoldalú államközi megállapodások rendszereként alakult ki. Ezeknek a megállapodásoknak az alapja az alaki viszonosság volt, amelynek értelmében mindegyik szerződő fél a saját joga szerint nyújtott védelmet a másik fél szerzőinek is. Ezekben az egyezményekben született meg a régime nationale, a belföldiekkel való egyenlő elbánás elve, amely a nemzetközi szerzői jogban ma is alapvető jelentőségű. Ezekre a kezdetekre épült aztán fokozatosan a nemzetközi szerzői jogvédelem ma is működő, többoldalú egyezmények keretei között fejlődő 46