Benárd Aurél - Tímár István (szerk.): A szerzői jog kézikönyve (Budapest, 1973)
Első rész. Történeti és elméleti alapvetés
II. 2. §. Anglia, XVI — XVIII. század geket biztosítani, s ennek kapcsán, ennek érdekében ad lehetőséget a szerzőknek arra, hogy a kézirat első kiadása után bizonyos idő elteltével ismét bekapcsolódhassanak a mű ipari hasznosításának menetébe. A copying (többszörözés) kifejezés is arra figyelmeztet, hogy még az iparűzés szabályozásának körében mozgunk, s a szerző inkább csak beszámítási pont a meglevő monopóliumokkal szemben. a kívülrekedt vállalkozók javára. Irodalmi tulajdon | 3. A Stationers’ Companyba tömörült kiadókereskedők természetesen nem szívesen nyugodtak bele évszázados és céhen belül örökösnek mondható monopóliumaik elvesztésébe. Új alapokat kerestek tehát az egyik napról a másikra szóhoz jutott konkurrencia által fenyegetett és időben megkurtított kiváltságaik korlátlan helyreállításához. Érdekeik részben szerzői érdekekkel is találkoztak: az írók saját szempontjukból ugyancsak sérelmezték, hogy kétszer tizennégy év után már őket sem illetheti semmiféle jog. Megindult a harc az örökös többszörözési jog, az időhatár nélküli copyright elismeréséért. A kizárólagos és korlátlan jogi helyzetek alapvető kategóriája a polgárság számára a közjogias privilégiumokkal szemben a magánjogi tulajdon intézménye volt. Ennek megfelelően a szellemi alkotások felhasználásával kapcsolatos érdekeknek is a tulajdonjog keretei között kívántak jogi tartalmat adni. Ha a szerző alkotása az ő tulajdona, akkor egyrészt a kézirat elidegenítése után is rendelkezhet felőle, amíg tulajdonjogát is másra nem ruházza; a tulajdont másrészt ellenérték fejében egyszer s mindenkorra meg lehet vásárolni, s amit megtagad a király, azt a tulajdonjog talajáról megadhatja a szerző. így találkoztak a szerzők és a feudális monopóliumaiktól megfosztott kereskedők érdekei a magántulajdon jegyében. Ezért követelte Milton már 1649-ben, a eromwelli köztársaság megalapításának évében, hogy „a művén fennálló tulajdonjogát minden szerzőnek biztosítani keyene, mind életében, mind halála után”. A munka szerepére mint a tulajdon forrására John Locke mutatott rá 1711-ben. Ez a gondolat kínálta a hiányzó láncszemet a szerzők és alkotásaik közötti kapcsolat jogi értékeléséhez; Warburton 1747-ben leírhatta a bűvös szót: „Literary property” (irodalmi tulajdon). A polgári ideológiai erjedéssel összhangban az angol King’s Bench 1769-ben úgy döntött, hogy a szerző irodalmi tulajdonjoga éppúgy korlátlan időtartamú, mint a dolgokon fennálló tulajdona; az Anna királynő által megszabott védelmi időszakok a bírák szerint csupán a kodifikálatlan common law védelemnél hatásosabb, tételesjogi, statutorius védelmet lettek volna hivatva egy időre biztosítani (Miller v. Taylor ügy). A Lordok Háza 1774-ben ezzel szemben egy fellebbezés elbírálásakor kimondta, hogy a korlátlan common law védelmet a mű kiadásakor felváltja a törvényen alapuló időben korlátozott védelem (Donaldson v. Beckett ügy). A Lordok Háza ezzel hosszú időre megszabta a méltányosságra építő common law védelem és a statutorius szerzői jog viszonyát. Egyúttal kifejezetten elismerte és jogszabályi alapra helyezte a szerzők másokat kizáró alanyi jogát. A fejlődés ezzel az iparűzési kizárólagosság vágányáról átváltott a tulajdonképpeni szerzői jog területére. Ugyanakkor a Lordok Háza útját állta a 23
