Benárd Aurél - Tímár István (szerk.): A szerzői jog kézikönyve (Budapest, 1973)
Első rész. Történeti és elméleti alapvetés
I. Bevezetés bezáratta az ókori gondolkodás gazdagságát őrző filozófiai iskolákat s az agónokat, a nagy hellén versenyeket is, a világi könyvkereskedelem napjai is meg voltak számlálva. Az irodalmi alkotás, az írásművek másolása egyaránt hosszú időre az egyház szolgálatában merült ki; a szerzők személyiségi és anyagi érdekei szükségképpen háttérbe szorultak. A XII. század végén kibontakozó lovagi-udvari kultúra azonban ismét tápot adott a világi irodalomnak és világi művészeteknek is, a justinianusi intézkedésekkel összefüggésben kialakult helyzet sem magyarázhatja tehát önmagában a szerzői jog fogantatásának a késői középkor és az újkor első századain át is tartó makacs késlekedését. Úgy tűnik ezért, hogy a szerzői jog kialakulásának Rómában sem az volt a fő akadálya, hogy szabad polgár nem végezhetett munkát pénzért, sem az, hogy a szellemi munka nem lehetett munkabérlet vagy vállalkozási szerződés tárgya. A szerzői jog nem azáltal keletkezik, hogy az állam elismeri az alkotómunka vagyoni értékesíthetőségét; a szerzői jog kialakulása szempontjából a döntő lépés a mű többszörözése felőli rendelkezés kizárólagos jellegének jogi biztosítása, függetlenül attól, hogy kinek a birtokába vagy akár tulajdonába kerülnek is közben a mű példányai. A rabszolgatársadalmak szerzői műveiket egy ízben, a nyilvánosságra-hozatalkor az eredeti példány tényleges birtoklása következtében tudták jövedelmeztetni. A jog speciális segítségére akkor lett volna szükségük, amikor a mű példányát már elidegenítették; jogszabály által biztosított kizárólagosság nélkül már nem volt módjukban a mű további felhasználásának befolyásolása. A kérdés ezek után így vetődik fel: miért nem jelentkezik már az ókorban a szerzői érdekek kizárólagos jog formájában való körülbástyázása? A szerzői alkotások korabeli felhasználási körülményeit vizsgálva, könnyen meggyőződhetünk róla, hogy a kizárólagos kiaknázás jogi biztosításának igénye az újkor elejéig társadalmi méretekben fel sem merült. A nyilvánosságrahozatal útján elérhető anyagi eredményeken túlmenő jövedelmet a korabeli műszaki lehetőségek és az ókori és középkori kulturális kereslet korlátái a kiadó-könvvkereskedő számára sem igen tettek lehetővé. A szerzőtől szerzett kéziratot a fejlett Rómában is csak kézi másolással többszörözték: nagyszámú rabszolga egyszerre írt tollbamondás után. A nagyobb kiadók így olcsóbb munkaerővel, jelentéktelen befektetéssel elegendő példányt készíthettek ahhoz, hogy a művelt polgárok igényeit kielégítsék. Nem tudunk olyan esetről, hogy valamelyik neves római kiadónak egy másik római ,,utánmásolásokkal” említésre méltó versenyt támasztott volna. Cicero kiadója Pomponius Atticus maradt (amennyiben nem maga másoltatta műveit saját rabszolgáival), Horatius műveit a Sosius fivérek adták ki, Martialis epigrammáinak többségét Tryphon többszörözte. Egyes magáncélú másolatok készítése akkoriban sem volt ellenőrizhető, és — ha a szerzőnek, mint láttuk, a pontatlanságok s a torzítások miatt bosszúságot jelentett is — az ókorban éppúgy nem lett volna megakadályozható, mint ahogy lényegében ma is a szabad felhasználás körébe esik, noha a fejlett technika lényegesen megnövelte a másolás esélyeit a fáradalmas kézírásos többszörözés lehetőségeihez képest. A szerzők egyéni érdekei így nem bontakozhattak ki jogi rendezést igénylő 15
