Borsy Károly: A pécsi nyomdászat kezdetei (Pécs, 1973)
Összefoglalás
más hasonló munkáival, akkor arra a megállapításra kell jutnunk, hogy Engel termékei sok tekintetben nemcsak elérik, de meg is haladják az átlagos tipográfus-művészi színvonalat. Miképp volt ez lehetséges, ha Kochnak volt igaza? Csak két lehetséges eset között választhatunk: vagy volt Engelnek egy kiváló tipográfus segédje, aki a szedési munkákat a kor színvonalán, vagy azt meghaladóan végezte, vagy pedig maga Engel szedte legalább a címlapokat, szedéstükör kialakítását más, már megjelent munkák nyomán. Jogunk van feltételezni, hogy Engelnek módja nyílt arra, hogy akár sógora, Vizer Ádám könyvtárát, akár az ekkor már nyilvános és a kor könyvtermékeiben igen gazdag Klimó-féle könyvtárat tanulmányozhassa, azokból ötleteket merítsen s lássa a kor nagy hírű nyomdáinak termékeit. Engel könyvei közül különösen kiemelkednek a Salagius-féle kötetek, a Taucher-féle munka, de mások is igen figyelemreméltóak. Még mai szemmel tekintve is egyik-másikuk egészen kiemelkedő alkotás számba megy. Ha ilyen szempontból vizsgáljuk betűmintakönyvét, ugyancsak azt állapíthatjuk meg, hogy beszerzett típusait és fokozatait nagy gonddal válogatta össze, s továbbmenően, munkássága során ezekkel jól, helyes tipográfiai érzékkel gazdálkodott. Engel személyiségére, egyéni sorsára az adott helyeken kitértünk. Most csupán még annyit fűzhetünk tragikus vonásokban meglehetősen bővelkedő életképéhez, hogy magában véve az a tény, miszerint nem akart megmaradni egyszerű nyomdászsegédnek Länderer Katalin nyomdájában, hanem e meghatározott körből ki akart és tudott lépni — önmagában is jelentős, értékes emberi vonás. Tagadhatatlan, volt előtte néhány példa, segédtársai egyike temesvári, a másik váci püspöki nyomdász lett és boldogult, — de még így' is tiszteletre méltó elszánásra és akaraterőre, kitartásra volt szüksége, hogy kitűzött célját, a saját nyomdát megvalósítsa. Mennyi minden gondja lehetett Engelnek! — Előszöris meg kellett teremtenie az anyagi feltételeket. Bizonyára kölcsönt is szerzett megtakarított kis tőkéjéhez, talán feleségének, özv. Girtlemé, Borbála asszonynak is volt valamennyi vagyonkája. Ismételten Pécsre utazhatott, megtárgyalni és biztosítani a letelepedés lehetőségét. Aztán fel Bécsbe, Trattnerékhez, kiválasztani és Pécsre szállítani a vásárolt betűanyagot, sajtóját is valahol beszerezte, azt felállította kibérelt műhelyében, papírt is beszerzett, a festékkészítéshez szükséges alapanyagokat se hagyhatta el és — az elinduláshoz már munkát is vállalt, megtervezte, kiszedte, kinyomta mintakönyvét. S mikor e temérdek gonddal járó tevékenységben szinte nyakig volt, — novemberben meghalt a felesége... Micsoda csapás, milyen emberi tragikum, hogy szinte a sikeresnek ígérkező indulás kapujában vesztette el azt, akivel együtt tervezgették közös álmukat, a saját, új nyomdát. Az élet és vele a nyomda megnyitásának folyamata már nem állhatott meg. Engel a közös tervet most már egyedül építette tovább és tette valósággá. A saját nyomda, a testet öltött és megvalósult álom megkezdte működését... Engel már javában dolgozott, mikor végre februárban megjött a várva-várt királyi szabadalomlevél. Arról, hogy megkapja, nem volt kétsége, sőt tudomást is szerzett róla, hiszen dicsekedett vele Kochnak, akinek az Engel képességeit fitymáló szavait a leplezett irigység szülhette. Mégis, most, mikor megjött, valami büszkeség, elégedettség és biztonságérzés tölthette el Engelt, hogy aztán elkomorulva gondoljon arra, nem dicsekedhet vele éppen annak, aki bíztatta, segítette, bátorította: feleségének ... 119-I
