Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
I. Eszközök és eszközhasználók
majd ugyancsak meleg vízfürdőben az ezüst-oldatot 45 fokig hevítették, és „kevesenkint" öntötték azt bele. Ezt követően olyan lőgyapotot dobtak az oldatba, amely „legkisebb oldhatatlan szálacskát sem szokott maga után hagyni". Azután apró részletekben melegített étert töltöttek a fürdőhöz, „mely művelet alatt azt szakadatlan körben rázogatjuk". Ha ez a művelet jól sikerült, akkor a „vegyítékbe" kanadai balzsamot csöpögtettek, s miután jól összerázták, 35-40 fokig újra felmelegítették. Ekkor klór-lithiumot és porrá tört borkősavanyt oldottak fel benne, leszűrték, és „a lehető legkisebb adagokban a meleg collódium-vegyítékbe" töltötték. Előidézéséhez először vízben oldott piro-gallus- és citrom-savat használtak, majd ehhez ezüst-nitrátot adtak, „s mindaddig le és feltöltögetjük rá, míg a kép a kívánt minőséggel előáll". Kontakt-eljárással történő másolásakor klórezüst-kollódiummal behúzott üveglemezt használtak, de ezüst-nitrátban fürösztése ezúttal elmaradt. A „skioptikon gépbe, a tudományos előadások közben [...] falra vettetni való tárgyak" képeit - amilyeneket Szabó József (1822-1894) minearológus és geológus professzor, az MTA rendes tagja, dr. Ring Ármin, műegyetemi tanár és dr. Wartha Vince műegyetemi tanár Monchoven-féle negatív és Edward-féle pozitív klórezüst-zselatin lemezre maga készített, és előadásait velük illusztrálta - nemcsak azért hívták a szokásosnál „2-3" tónussal sötétebbre, mert a „nátron hyposulfit" is legalább 11/2 tónust „kimart" belőle, hanem azért is, mert a képnek olyan jelleget kívántak adni, mintha papíron készült volna. A „sajtóból kikerült" pozitívot nem mosták ki, hanem tüstént arany-oldatba mártották, s tetszés szerint adtak színt neki. Az ily módon készült száraz lapokra másolta - 1-15 percnyi megvilágítás után - projectiós képeit Déchy Mór és dr. Kemény Ferenc tanár azt a 158 darab, Magyarország történetét, tájait és műemlékeit megörökítő diapozitívjét, amelyeket az 1890-es műkedvelő fényképészeti kiállításon mutatott be. „Retouche nélkül, az előhívás és fixirozás által színezve" állította ki Capri-szigetéről és Balatonfüredről csinált diapozitívjait ugyanitt dr. Hornyai Béla sátoraljaújhelyi orvos is. [5] A klórezüst-kollódium diapozitívok alapja részint egészen átlátszó, részint „homályos", vagy tejüveg volt. Az utóbbiakat amerikai porczellán-képeknek is nevezték, és dísznek használták. „A korábbi puszta, elegancia nélküli kartonok letűntek, mihelyt [...] az amerikai csinosabb alakokra ragasztották fel a pozitív képeket. Ez hozta létre [...] a márványos és opálszerü kopírozásokat", amelyekből Mayer György már a hatvanas évek közepén készített „gyertya-ellenzőknek igen alkalmas üvegtransparent képeket". Az opállemezen készült tájképeket - mint amilyenek Déchy Mór, Forgách István felvételei - „még lakkbevonattal sem szükséges ellátni; már magukban véve oly szilárdak, hogy a külső sérüléseknek ellenállnak". Plohn Illés - opállemezek készítéséhez - maga „kotyvasztotta", éterből, alkoholból, benzinből, szandarak-gyantából, kollódiumból álló lakkját ajánlotta - a Photographische Korrespondenz útján - a külhoni fényképészek figyelmébe. [6] A „bágyadt és tejüvegen" a szén (vagy pigment) kép is „varázsszépségünek" hatott. Az üveglap méz, szőlőcukor, zselatin, víz és kálium-bikromát keverékével „praeparáltatik, s melegen copíroztatik, és puha ecset segedelmével az illető porfestékkel beporoztatnak". Mielőtt azonban „a festanyag leragasztása végett a színpapír (az üveglapra) borittatnék", ez utóbbit először benzin és damarmézga oldatával, 85
