Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
I. Eszközök és eszközhasználók
sem találtuk meg addig, míg a teljesen elkészített tojásfehéres papír kereskedésbe nem jött," [15] A hetvenes évek elején „legjobb már kész fehémyézett papírt venni a tevőleges képek előállításához", de még sok olyan fényképező akadt, mint a Békéscsabán és Szarvason működő Rottmann Farkas, aki - egy friss tojás fehémyéjével és fél liter folyóvízzel összekevert oldatába 10 csepp ezüst-nitrátot és mintegy fél unczia, avagy obony égetni való spirituszt öntve - inkább maga albumínálta üveglapjait. [16] „Ha azonban valaki annak vevéséhez nem könnyen juthatna, vagy a fehérnyézést [...] maga akarná megkísérteni", vegyen elő 200 szemer ammonhalvagot (:ammonium-klorid), keverje össze 10 lat lepárolt vízzel és 30 latnyi tojásfehémyével, valamint 70 szemer konyhasóval, s az egészet „tollpamaggal" vagy „fa-pereszlénynvel" verje habbá. A papír fehémyézésének sikere mindenekelőtt e folyadék tökéletes habbá verésétől függött, de sok múlott a papír természetén is. Még a nyolcvanas években is divatozott a „vékony nemleges Canson- és Rive-féle meg a szászhoni papír" [17], amelyek fehémyézve, érzékenyítés előtt, száraz helyen „legalább is 6 hóig romlatlanul" megmaradtak. Az egyszerű albumín-papírt hamarosan felváltották az „úgy nevezett kettősen fehémyézett papirosok". Az első kezelés után ezeket alkoholon húzták keresztül, azért, hogy a fehémve összemenjen, majd száradás után másodszor is annvi ideig úsztatták az albumín-oldaton, mint az első alkalommal. [18] „Az amerikai fényképészek után indulva, sokan (ajánlották) az érzékenvített és kiszárított fehérnye-papírok megfüstölését", vagyis azt, hogy a papírt ammoniák-gőz hatásának 1-1 1/2 óráig kitegyék. „Állítják, hogy az ilyen papíron a képek sokkal gyönyörűbbek." [19] A nyolcvanas években terjednek el a színes - rózsaszín, kék, violaszín - albumín-papírok. „Mi - írta a hozzáforduló érdeklődőknek Veress Ferenc szerkesztői üzeneteiben -legjobbnak tartjuk a sötét rózsaszín színű papírt, s napi szükségünk fedezésére Eisenschmiltől (Bécsből) szoktuk hozatni." [20] Gothard Jenő (1857-1909) viszont hibájául rója fel, hogy csak „frissben ad szép, briliáns képet". Gothard is, Konkoly-Thege Miklós (1842-1916) is „a bécsi Dr. Just E. A. -féle tojásfehérnyés papírokat használják mégis, amelyek a negatív legfinomabb árnyéklatait is hűen adják vissza, áztatás közben nem hólyagzanak fel. Gróf Forgách István nagy-szalánci műkedvelő is „ez utóbbinak gyártmányát (tartja) a legjobbnak". [21] Akik azt hitték, hogy az albumín-eljárástól 1887-ben, az év kezdetével végbúcsút vettek, csalódtak. „Az albumín-papír feltűnése óta megtartotta domináló helyzetét, s a fényképészek még 1895-ben is „nagyobbára a saját maguk által ezüstözött albumín-papírt" használták. [22] 1905-ben „a nemrég létesült első magyar fényképezési papírgyár" albuminát-papírral lepte meg a fényképezőket. Feltalálója „az Ausztriából hozzánk átszármazott, s Magyarországon letelepedett fotókémikus, Grail Károly" volt, aki már régebben kísérletekbe kezdett „a fényérzékeny preparátum kötőanyagára nézve", amely e réteg javítására szolgál. „íly célokra [...] többnyire tojásalbumínt, növény fehérjét, caseint, zselatint, keményítőt használnak, egyúttal nevüket kölcsönözve a különféle 35
