Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
eseményeket úgymond követé, kedves hazánkban minden nemzeti törekvés, haladás, fejlődés lenyügöztetvén, elnyomatván: a bilincsekbe vert irodalom, a tudomány s művészet volt azon egyedüli tér, melyen szeretett hazánkhoz való ragaszkodásunkat bizonyíthattuk. [...] E szomorú korszakban [...] minden magyarnak szent kötelességévé vált [...] e térek egyikén a haza javára működni. [...] A homokszem egymagában nem sokat nyom ugyan, de a homokszemek halmozatja dombbá s utóbb heggyé emelkedik. Ily homokszemmel szándékoztam és is hazám oltárához járulni, midőn amerikai utazásomat terveztem" - írta előszavában Rosti Pál (1830- 1874), akit a Magyar Tudományos Akadémia, Közép- és Dél-Amerikában tett tanulmányútját összegező Úti emlékezetek Amerikából [1] című néprajzi kutatásáért 1861. december 20-án tagjává választott. A fiatal Rosti, aki hajdan csak álmodozott róla, 1856. augusztus 4-én - két évi előkészület és tanulmány után, „Franczia- és Angol-országban, hogy tervezett utazásomhoz megszerezzem a kellő ismeretket, főleg pedig, hogy Párisban a fényrajzolás mesterségét megtanulhassam" - végre elhajózhatott az Alma nevű „csavargőzösön" Észak-Amerikába, ahol hét hónapot töltött. Minekutána szinte az egész északi féltekét bejárta, 1857. január 12-én Kuba fővárosába érkezett. Két hónapot töltött „a szép Habanában", megörökítve a Passeo Tacont, s a várost, érseki palotájával, a Tacon színház tetejéről; a Templette nevű kápolnát, amely a Havannában megtartott első mise emlékére épült. Nehéz szívvel hagyta el Kuba szigetét, és indult - március 12-én - Dél-Amerikába, „Venezuelába, a columbiai köztársaságok egyikébe". Az út öt napig tartott, s mire 17-én reggel fölébredt, „a bájos S. Thomas kikötőjét" látta maga előtt. „A konsul irodájában Venezuela cimere alatt igen ismert és nagyhirü honfitársunk arczképét pillantottam meg. [...] Eddig s később is utazásom folytában egy nagyobb városban sem voltam, hol földire ne akadtam volna." A fehérre festett kis vitorlás március 20-án vetett horgonyt, három óra járásnyira Caracas-tól, La Guaira kikötőjében. „Egy hónapot töltöttem Venezuela fővárosában. [...] Nagy sétákban megjártam Caracas szép hegyeit, völgyeit s a gyönyörű fekvésű város legérdekesb pontjait - A La Pastora egyház, A Trinidad temploma a nagy Zamangal, Hacienda de azucar, a caracasi völgyben - fényképeztem." Április 19-én, könnyű, fehér nyári öltözetben indult tovább San Mateo-ba. A hajcsár és 5 darab öszvére ballagott utána. A várostól nem messze terült el Franz Volmer birtoka, a Hacienda de Palmar, ahol újabb egy hónapot „átmulatott". A nap „meleg felét" otthon töltötte írással és olvasással, de ha a szükség úgy hozta, a „nap égető sugarai daczára fényképek - Bolivar háza, Belseje egy kávéültetvénynek, Palmar - készítésével" foglalkozott. Május 12-én gyönyörű hajnalra virradt. A sziklák tövénél tájképeket akart készíteni, s a felszerelést szállító szamarat öt órára rendelte, de az csak nyolckor jelent meg hajtójával, s az ég addigra beborult. Másnap ismét felhős volt az ég, és csak nagy üggyel-bajjal fotografálhatta le a Calle de Sociega képét Cagnában, San Juan de los Morros általjános nézetét illetve azt a Totuma fával. „Bármint sajnálhattam is, hogy ennyi fáradtság daczára se készíthettem tökéletes képeket [...], az idő szűke miatt vissza kellett sietnem Palmarra." Turmeo-n túl, az útfélen, egy csárda előtt, tágas téren pillantotta meg A híres és tán „évezredek óta" zöldellő nagy Zamangot. Koronájának kerülete 576 láb, törzsének átmérője 9 láb volt. A fa egész 259
