Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
VII. Az objektív látásmódja
amely az író 6 évi „tanulmányozásának s a hely színén való kutatásainak" eredményeként az említett évben jelent meg. A mű „a magyar királyság ezen klasszikus földjének történelmi, régészeti, népismereti és természetrajzi kimerítő leírását" foglalta magában. A városokat, régészeti emlékeket, vidékeket „mint egy 200 fénykép utján" örökítette meg a szerző, és nem Mezey József barátja, amint az hosszú időn át szóbeszéd tárgya volt. [8] Orbán azonban ennél jóval többet fotografált, és bár képeinek minősége nem vetekedhetett Szathmáriéval vagy Veressével - hisz elsősorban dokumentálásra és nem művészi értékteremtésre törekedett, valamint korántsem volt olyan gyakorlott fényképező, mint kettőjük - a Székelyföld leírásának képanyaga mégsem csupán kultúr-, hanem fotótörténeti érték gyanánt is említésre méltó. [9] Veress Ferenc „hazánk erdélyi részének 1/3-át bejárva 1871-72-ben", a Körös, a Meleg-Számos, az Aranyos folyó völgyét, Radna és Naszód vidékét, Vajdahunyadmegye nevezetességeit fényképezte le, és a képekhez - Kolcz vár romjai, Dezső vár romjai, Tündér vár és barlang délkeletről, Tilalmas nevű hegy háttérrel, Dombhát savanyú víz forrás és fürdő Radnán, Tordai hasadék, Retyiceli vízesés, Kormaja völgy Meleg Szamos, Gyöngykása malom Csúcsán - „kötött" népmondákat is összegyűjtötte. A 144 darab felvételből 125-öt az 1873-as világkiállításon mutatott be, amelyen a magyar tájfényképészetet rajta kívül többen képviselték figyelemreméltó alkotásokkal. Díváid Károly Kárpát-tableaux-it, felső-magyarországi vár- és romképeit, Margittai Gábor, mérnök Borszéket, Hawelka Ernő Ungvári, Stefany Ottó Oravicza-Bányát és vidékét megörökítő felvételeit állította ki. A pesti illetőségű Schild Sándor 120 képet tartalmazó fényképészeti „emlékkönyve" a Kassa-Oderbergi „vaspálya által érintett vidékek" táj felvételeit fogta össze. Stosius az oravicaanninai bányavaspályát fotografálta le. A trencséni Stem Miksa „kéregpapírra vont" tájképei ellenben a Vág-völgyében található romokat, Vág-Podhragyot, Sztrezsnót, a szulyói szirtcsoportot ábrázolta. Knebel Ferenc Bécs helyett Párizst választotta külföldi bemutatkozása színteréül. Mint utóbb kiderült, indokoltan, hisz 1874-ben kitüntették, 1876-ban dicsérték Szombathely vidékéről „tökéletesen kivitelezett" felvételeit. Pribék Antal viszont „Fehérmegye kiválóbb egyházairól, kastélyairól, romjairól, magaslatairól, regényes tájairól" készített a hetvenes évek közepén 174 „sikerült" fényképet, s albumba szedve őket, kínálta eladásra szerte az országban. A debreceni Egey István Hortobágy-folyó című felvételén „az alföld gyönyörű panorámáiból" jól kiválasztott részlet látható, amely „a maga nemében igen sikerült", és méltán váltott ki elismerést az 1885-ös országos kiállítás bírálójából, csakúgy mint az eperjesi Divald Károly és az esztergomi dr. Möller Miklós tájképgyűjteménye. A „bármely festő ecsetjére is érdemes táj - Egey képén - a beláthatatlan síkság, melyet csak itt-ott szakít meg a folyó mentén buján tenyésző füzes, hosszú, sötét árnyékot vetve a folyóra", amely „nyugodtan haladó felszínén" a fölé hajló fák lombjait éles körvonalakban tükrözi vissza. Forgách István Patak-részlet, Erdő széle, Bükk-tanulmány, Nagy-Szaláncz látóképe, Komp a Tiszán című képei még az igényes Veress Ferencből is elismerést váltottak ki, aki az első, egyetlen fotográfusnak szentelt szakismertetést írta róluk. [10] A tájfényképészet - amely a nyolcvanas években mind népszerűbbé válik a 243
