Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)

VII. Az objektív látásmódja

esetben eredményezte a lemez, a leképezés, a másolás rossz minősége, a legtöbbször az emberek önmagukról kialakított képét illető véleménykülönbség eredménye volt. A fiatal szebbnek, az idős fiatalabbnak, a lány nőiesebbnek, a férfi férfiasabbnak hitte önmagát, mint az a képről tükröződött. A fényképtől elsősorban - kimondatlanul - nem hű hasonmást, hanem a meglévő idealizálását várták. Mivel a hiba, hiányosság gyakorta a modellben eredezett, a képet kellett javítani, ún. fiatalítási műveletnek, idegen szóval retusálásnak alávetni. Ki és mikor kényszerült Magyarországon elsőként képet így „kiigazítani", nem tudni, hisz Pesky Ede - Angerer „azon titkát ellesve, mely szerint az arczszint minden retuchirozás nélkül vissza tudja adni" - 1861 szeptemberében már lemondott alkalmazásáról. Borsos és Doctor viszont, ha a megrendelők úgy kívánták, a „nyomandó arcképről azon vonások [...] ragya avagy más arcbeli hiány vagy tulság" jegyeit 1862-től retussal tüntették el. [10]

Közkatonák a főszereplői a legrégibb, 75 db 10 x 7 cm-es felvételből álló, 1863-ból származó - a Hadtörténeti Múzeum tulajdonában lévő - magyar fényképsorozatnak, amelyet a szereplők, a helyszín azonossága, a téma tesz egységes egésszé. Fegyverfogások fényképei: segédlet a gyalogsági kiképző szabályzathoz ígéri a címe, Péterffy Gyula nyugállományú százados és Majer Sándor felvételein a különféle gyakorlatokat, test- és fegyvertartást 2-4 egyenruhás katona mutatja be. „Puskát láb-hoz!" - hangzik a parancs, amelyet három képpel tesz szemléletessé a két fotográfus: az első képen a puska még a vállon nyugszik, a másodikon már a levegőben van, a harmadikon a földön. A többi kép is hasonló, részletező felfogásban készült. A vezényszavakat és mozdulatokat egy-egy képen taglalják, vagy három képből álló egységben örökítik meg. Szinte mozdulni látszik a katona valamennyi képen, és az egész sorozatból katonásan fegyelmezett, mégis színpadiasait játékos hangulat árad.

Szépasszonyok és hírneves férfiak

Mily szép czél van elérve a társadalomban e kis kép által! Úgy szólván az egész földön, minden müveit nemzetek közt kitűnt egyéniségeket megismerni segít a találmány.

Veress Ferenc: Afétiyképészet múltja, jelene, és jövője hazánkban. [11]

Az ötvenes évek portréi - talbotípiák, vagy az egyre nagyobb népszerűségnek örvendő vizit-kártyák - a már említett alkalmi műtermekben, szinte kellékek nélkül, egyszínű, dísztelen háttér előtt készültek. Ez a modellre koncentráló ábrázolásmód máig is ható, érzékletes, rendkívül kifejező arcképeket eredményezett a kor jeles politikusairól, művészeiről, mint amilyen a legkorábbi, Skopáll Józsefé, gróf Széchenyi Istvánról. Nem tudni, pontosan mikor és mily módon került kapcsolatba a fényképész és modellje az 1850-es évek elején. Feltehetően Skopáll kereste fel

224