Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
V. Fényképészet és társadalom
nap szembekerült ennek lehetetlenségével. A fotográfia története hosszú küzdelem krónikája a művészeti ág, az ábrázolóeszköz saját értékrendjének elismertetéséért, vállalásáért. Ami a fényképezés legfőbb erénye - hitelessége és hitelt teremtése - sokáig szégyellnivaló fogyatékosságaként állt szüntelen bírálatok kereszttüzében, holott az egész XIX. századbeli fotográfia épp a természethűség csodálni való és maradandó dokumentumaként hagyományozódott a nem mindig ezért hálás utókorra. A művészeti értékrendszerek - a témák érték-hierarchiája - mindig a valós értékek tükröződése, és csúcspontján a reneszánsz óta az ember állt. így nem csoda, hogy a fényképészet legfőbb célját gyakorlói az emberi arc megörökítésében látták. A modell adott értéket a műnek és nem a mű a modellnek, és helyezte a portrét a műfaji hierarchia csúcsára. „A hercegektől kezdve le az utolsó utcaseprőig, generálistól le az utolsó közkatonáig, főhercegnőtől a szobalányig, az arisztokrácia és a demokrácia minden eleme" megfordult a fényképész műtermében. [18] Afotográfia fokozatosan társadalmi követelménnyé vált, a megítélés majd kizárólagosan biztos tartozékává. „Csak be kell menni bármely elhelyező intézetbe, el kell olvasni a lapok hirdetését, s meggyőződhetünk, hogy a mai nap kocsist, huszárt, szakácsnőt, kereskedősegédet, Írnokot úgy szerződtetik, hogy fel kívánják tőlük arczképüket." [19] A fénykép közszükségleti cikké vált, s a nyolcvanas években alig akadt már „szakácsnő", akinek albuma ne lett volna. A hitelesség volt, amit a fényképezendő a fényképésztől mindenekelőtt megkövetelt. „Jön a bakagyerek a műterembe, hogy átvegye a portréját. Kezébe veszi, tetszik neki, majd elkomolyodik az ijedtségtől. 'De kérem, mondja, alig látszik ezen a képen a két csillagom, pedig anélkül mit csinálok vele. Haza se küldhetem, nem hiszik el, hogy káplár vagyok', kesereg." [20] S főként, húsz-harminc év távlatából, ki hitte volna el neki, ha fényképe nem tanúsítja. A hitelesség mellett ez az emlékmentés és értékőrzés a fénykép másik, sajátos funkciója: védelmet nyújt a feledés ellen, jelenvalóvá teszi az eltávozottakat, meghoszszabbítja az egyéni és a kollektív memóriát egyaránt. A közönség ízlésének alakulása követi a fényképezés fejlődését, a technika változása - például a tükörsima képek megjelenése - épp úgy befolyásolja, mint a mindenkori divateszmények. A legtávolibb pusztán is a nagyvárosi, országos hírű műtermekben készült képet dugják a fényképész szeme elé, azzal a megjegyzéssel: „ilyent csináljon az ur vagy hozzá se fogjon". [21] Vizit-képet a nyolcvanas években már csak parasztlányok vagy katonák csináltatnak. Cabinet, Boudoir, Promenade, vagy Makart, arany szegélyezéssel - már inkább ez a „módi": a közel 3 millió forintnyi éves bevételből 2 millió 100 ezren azért még a vizit- és a kabinet-kép osztozik. [22] Hol van már a régi, puszta, fehér szélű, durva kartonlap, a keretezetlen kép, amelyen a készítő nevének „idomtalan" betűin túl, nem ritkán a segédek ujjának nyomát is emlékbe kapta a megrendelő. [23] A kiválóságok, fővárosi szépségek, népfölkelő-tisztjelöltek fényképeit az üzletek - főként a Váci-utcában - rendszeresen mutatták be kirakataikban, s ezek fortélyos reklámeszközül is szolgáltak, hisz kétségtelen, hogy „az emberek hamarabb észrevesznek egy olcsó szinházi messzelátót, ha egy szép asszonyt látnak mellette". [24] Intézményesített képzés még a nyolcvanas években sem létezett a fényképészetben, a „fényképirói pályára törekvő ifjú" még mindig csak azt tanulhatta meg, amit 208
