Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
IV. Héliochromia, vagy színes fényképezés
élénken jelentkezett, ami Veressnél néha elmaradt. Miethe a rögzítéshez magnézium-klorid oldatot használt. (Eders Jahrbuch für Photographie, 1892: 326.) [15] Ellenzék, 1916. április 10. [16] A kereskedelemügyi, m. kir. minister 35. 436 sz. leirata. Budapest, 1894. május 28. [17] Fényképészeti Értesítő, 1894: 80-81,102; 1895: 4. [18] Az 1907. június 18-én született kép az 5259. számot kapta (Kolozsvári Újság, 1907. szeptember 19.) a legutolsót (6042). pedig 1911. szeptember 28-án keltezte. Ez is, mint még 200 darab, a Magyar Fotográfiai Múzeum (Kecskemét) birtokában van. Közülük kettő látható a Leletek... 115-116-ik tábláján. [19] A testszínfotográfia tökéletesítésének lehetőségéről című fejezetben, a sokszorosításra alkalmas lemezek „ideális munkásaként", éppen Veresst emelte ki. (Farbenphotographie durch Körpenfarben und mechanische Farbenpassung in der Natur. Annalen der Physik, 1895: 264.) [20] Wiener, i. m.: 221-224. Kiss Zoltán: A színes fényképezés. [...] Szombathely, 1911: 14-16. Batta István: H. O. Wiener szinhasonulási elmélete. Mathematikai és Physikai Lapok, 1913c: 356-391. [21] Miután a fénysugarak kémiai hatása akkor tájt még kevéssé ismert volt, fizikai tulajdonságaik annál inkább, Lippman abból indult ki, hogy ezért kevesebb bizonytalanságot rejt az az eljárás, amely ez utóbbi tulajdonságokra támaszkodik. Valóban, a fényelmélet igen pontos fogalmakat alkotott a színről és viszonylag pontosan határozta meg azoknak a rezgéseknek a számát, amelyek egy-egy színnek megfelelnek. Azzal, hogy eldöntötte, a színek fizikai különbségét használja fel, egyszersmind azokat a feltételeket is kijelölte, amelyeknek meg kellett felelnie ahhoz, hogy színes képet kapjon. Különösen arra ügyelt, hogy a fényérzékeny zselatinhártya a lehető legtökéletesebben egyenletes legyen, s hogy ezt olyan felületre vigye, amely a hártyán áthatoló sugarakat visszaveri, azaz tükörként működik. (Comptes rendus..., 1891: CXII: 274.) [22] Tennészettudojnányi Közlöny, 1892: 266. [23] Ahhoz, hogy fogalmat alkothassunk arról, milyen közel álltak ezek a párhuzamos lemezkék, és számuk milyen rendkívül nagy volt, megjegyzendő, hogy a vörös fénysugarak másodpercenként 495 milliárd rezgést végeznek. Miután a fény sebessége másodpercenként 300 ezer kilométer, a vörös sugaraknak megfelelő fél hullámhossz 1 /3300-ad, a sárgáé 1/4000-ed, az ibolyáé 1/5000-ed mm-nek felel meg. Ezekből a számokból következtetni lehet a két, egymás mellett lévő ezüst lemezke közötti hártya vastagságára. Ha az emulzió-rétegek vastagsága - a papírlaphoz hasonlóan -kb. 1/10-ed mm, ezeknek a lemezkéknek a száma a vörös sugarak „működésének" helyén 330, a sárgáknál 400, az ibolyánál kb. 500. Ilyen tömegű lemezke adta azt a ragyogó színt, amely Lippman spektrum- majd pedig „közönséges" fotográfiáin látható volt. [24] Korda Dezső: A színek fotográfiája. Természettudományi Közlöny, 1892: 190-197. [25] Az Amatőr, 1905: 277. Az interferencia-eljárás - bonyolultsága révén - azonban sosem tudott áttörni a laboratórium falain. Optikai elméletét taglaló munka sem jelent meg róla 1913-ig külföldön sem. Ez adta az ösztönzést Batta Imre, békési főgimnáziumi tanárnak, hogy az „interferenciás fotokrómiának úgy régebbi, mint újabb módszerét" taglalja. Az eredeti dokumentumokat saját vizsgálataival összevetve illesztette a szerző „a történelmi fejlődés keretébe" az optikai elméletre vonatkozó észrevételeit és adatait. (Adatok és észrevételek az interferenciás fotokrómiák optikai elméletének kritikai történetéhez. Békés, 1913 .) [26] Mivel ennél az eljárásnál a negatívból pozitívot készítettek, az üveg színe, amelyen keresztül az egyes képeket vetítették, nem vörös, sárga, kék, hanem ezek ellentéte, narancs, zöld és ibolya színű volt, olyan, amilyennel a képeket felvették. [27] Pékár Dezső: A színes fotografozásról. Természettudományi Közlöny, 1900: 96. [28] Lumiére-ék negatív-eljárása megegyezett Ives-éval, de a három kép nem ugyanazon pánkromatikus lemezre készült, mint Ives-nál, hanem három, egy-egy szín iránt különösképp érzékeny lapra. A pozitív eljárás azonban eltért Ives-étől, miután Lumiére-ék a 198
