Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
IV. Héliochromia, vagy színes fényképezés
ülésén Szily Kálmán ismertette Lippman eljárását, és mutatta be azt a színkép-fotográfiát, amelyet Lippman párizsi laboratóriumából Korda küldött neki. [22] Lippman kálium-kloridot, -jodidot, vagy -bromidot kollódiummal, zselatinnal, vagy tojásfehérjével kevert össze, ezüst-nitráttal érzékenyítette, üveglapra vitte, amelyet higannyal töltött üvegtartály elülső falához szorított. A higany tükörként verte vissza a vele érintkezésben lévő érzékeny rétegre az azon áthatolt sugarakat. Ezt a lapos „üvegvályút" tolta be a sötétkamrába. Az expozíciót követően kihúzta, a higanyt kiöntötte, és az üveglapot előbb csersav és ammónium-karbonát oldatába mártotta, majd nátrium tioszulfáttal rögzítette. Amint a lap száradt, úgy tűntek fel rajta a színek, de ezeket csak visszavert fényben lehetett jól érzékelni. Az emulzió maga - ezt csupa olyan vegyszer alkotta, amelyeket évtizedekkel korábban is használtak - nem színeződött, a színek tisztán fizikai jelenségek következményei voltak. Az „ezüsthártya" végtelenül vékony lapokból álló, lemezes szerkezetűvé vált, és az ún. interferencia jelenség (fényhullámok találkozása) varázsolta a felületre a színeket. [23] Kezdetben valamennyi szín megjelenéséhez fél perc szükségeltetett, de ezen belül a színek közt meglehetős különbség mutatkozott. Színes tárgyak, tájak, festmények reprodukálásához a színek egyidejű megjelenése kellett, mivel a valóságban a színek nem egyszerű rezgések, hanem a végtelenül sok árnyalat többé-kevésbé bonyolult keveréke, amelyeknek egyszerre kell hatniok a fényérzékeny felületre. [24] Evekkel később azonban Lippmannak és követőinek ezt is sikerült elémiök. [25] A színes fotográfiák készítésére irányuló kísérletek - mint már említettük - két irányban folytak. Veress - sokak társaságában - az ún. közvetlen színes fényképezéssel próbálkozott, mások - mint a francia Charles Cros és Louis Ducos du Hauron az ún. közvetett utat választották, azaz a színes tárgyról - vörösre, kékre, sárgára színezett szűrőn keresztül - három felvételt készítettek. Amikor a három alapszínben elkészült részletképet egymás fölé átvitték a papírra, akkor ezekből a festékekből álló színek a papír fehérjéből egyeseket átbocsátottak, másokat visszatartottak. Azokon a pontokon, ahol mindhárom réteg egymást fedte, nem jutott át fény, a másolat fekete maradt. Ezt az eljárást ezért kivonási (szubtraktív) módszernek is nevezték, azzal szemben, amelyben a pozitívokat három színes üvegen keresztül, három készülék segítségével egymásra vetítették. Ahol a három szín fedte egymást, fehéret kaptak. Ezt viszont összegező (additív) eljárásnak hívták. [26] A Mathematikai és Physikai Társulat 1899. április 10-én tartott közgyűlésén, majd november 18-án és 25-én - ezúttal már nem hozzáértőkből álló közönség előtt - Pékár Dezső a színes fotografálásról tartott bemutatóval egybekötött előadást, amelyen Lippman közvetlen, illetve „a mindinkább terjedő közvetett módszerek szerint" készült képeket mutatott be. Elsőnek Frederick Eugene Ives „közönséges" és sztereoszkóp kromogrammjait láthatta a közönség, amelyeket az előadó a feltaláló kromoskoplanternjével vetített le (ezt a Természettudományi Társulat helyiségében bármikor megtekinthették az érdeklődők), „a mellyel a kromogrammoknak színes üvegeken keresztül fölvett és rendes módon elkészített három képét az alapszíneknek megfelelő fénnyel megvilágítva" vetítette egymásra. A kromoskop-lantern segítségével a három (sztereoszkópikus) képpár egymás fölé került, s a közönség térben és termé-190
