Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
IV. Héliochromia, vagy színes fényképezés
dich B. Ferenc színezett miniatűr fényképeit, Ellinger Illés a „magyarországi szépségek albumát" állította ki, „a többi közt kolorirozva is egynéhányat" az 1885-ös országos kiállításon. Testvére, Ede ellenben Bécsben, H. F. Czihaknál színeztette képeit. [5] A színezett fénykép azonban még ekkor tájt sem vívta ki magának a közönség egyértelmű rokonszenvét. „Iparművészetünk", a fotográfia „ezen mellékága" továbbra is a múltra emlékeztető nehézségekkel küzdött. Ritkán akadt megrendelő, a színezett fénykép a kirakatokba is csak alkalmanként került be. Sokat ugyan „nem hajtott" a színezés, de kedvébresztőül néha mégis megtette. [6] A nyolcvanas évek közepére kialakult a fényképek színezésének elvi és gyakorlati szempontrendszere, és ehhez igazították valamennyi műteremben a munkát. A színezés - szemben a korábbi időszak általában egészalakos képeivel - legkivált a mell-, a család- és jelmez (costume) képekre terjedt ki. A színeket gyakran az olcsó, de mégis „kellő finom" Faber-féle francia festékekből keverték, az angol Windsor- Newton (Moist Color) vízfestékek lényegesen drágábbak voltak. A festékeket híg gumi-arábikum oldattal vegyítették, hogy a fényes albumín-papíron ne hassanak tompán. Először a hátteret színezték - ha világos volt, gyengén kékes színben -, ha sötét volt, lefelé haladva, mind erősebben barnára. Majd - nápolyi sárgát kevés vörössel vegyítve - az arc alapszínét adták meg. A világosbarna arcbőr égetett, világos okker és sienna-keverékével, a kifejezetten vöröses arcszín a siennai helyett angol vörössel készült. Amíg az arc száradt, a hajat vonták be. A szőke haj fényes részét római okkerrel, az árnyékos helyeket gyengén, szinte leheletszerűen szépiával fedték. Gesztenye és dióbama haj esetében az előbbi helyett közönséges tintát, az utóbbi helyett égetett umbrát használtak. Sötétbarna hajat Van Dyck-bamával és szépiával, a fekete haj alapszínét indigó, lakk és gumi-gutti összetételével előállított festékkel, fényét közömbös tintával adták meg. Fénylő vörös haj hű visszaadásához, a fény érte részeken, kevés velencei vörössel, vagy égetett siennával vegyített római okker, az árnyékokhoz szépia és sárga lakk keveréke szükségeltetett. A pupillákat szépiával, a „szemcsillagokat" - kék, vagy szürkék lévén - nagyon hígított kobalttal, vagy szépiával, sötét szemek esetében égetett siennával festették. Az ajkak cinóbervörös és lakk keverékétől, az orrlyukak árnyai lakkal elegyített világos pirostól kapták színüket. A homlok, az orr, a szemek és a száj árnyékolásához napsárgából és kobaltkékből vegyített szürke illett, amit az árnyék mélységének megfelelően, különböző árnyalatban raktak fel. A legmélyebb árnyék különleges kezelést igényelt. Hozzá indiai sárgából és vörösből, kobaltból és lakkból, vagy kobaltból és nápolyi sárgából keverték ki a megfelelő színt. A száj alatt, illetve annak szögletében kékes, a szemüregben melegebb zöldes színnel dolgoztak. A nyakat, a mellett, a karokat és a kezet előbb alapszínnel vonták be, majd kékes-szürkével, pontozással adták meg végleges színüket. „Szabályul" szolgált, hogy „a hol a fény részek a leghidegebbek, ott az árnyékok a legmelegebben szineztessenek". Előfordult, hogy a ruha színe az arcét gyengítette. Ilyenkor vörös lakkal erősítették fel újra. A fülek - amelyek vöröses színben játszottak - árnyékát meleg vörössel, pontozással ellensúlyozták. Végül a szemek legmélyebb árnyékát vörös, szépia és 171
