Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
IV. Héliochromia, vagy színes fényképezés
Színezett fényképek „Színezve aquarellben" Van új a nap alatt! Ez a kevéssé eredeti, de mélyen igaz állítás motoszkálhatott a fejében mindazoknak, akik 1840. január 4-én kedvelt napilapjukat kinyitván, arról értesültek, hogy az általuk hírből ismert Daguerre-féle képek, „Himly göttingai fizikus és chemikus tanár újítása által", ezentúl fekete, barna, sárga színekkel „javítva" élvezhetők. „A daguerrotyp kép sebezhető pontjára ezáltal gyógyír találtatott." Az év tavaszán Porosz- és Bajorország több városában megcsodálták a Svájcban élő Johann Baptist Isenring 47 színezett dagerrotípiából álló vándorkiállítását, amely 1840 decemberében Bécsbe érkezett, és ott hasonlóan nagy sikert aratott. A képek színezése, ezt követően, Európa-szerte elterjedtté vált. A vízfestéket több rétegben és többféle árnyalatban vitték fel a dagerrotípiára. Az esetleges tévedést, illetve a belőle származó hibát könnyű volt javítani - ahogy a lombard Sergio Lecchi tette 1842-ben -, mert a vízfesték a melegfürdőben gyorsan távozott az ezüstözött fémlemez felületéről. Különösen az apró, miniatúra benyomását keltő dagerrotípia örvendett közkedveltségnek, amelynek színezésmódját - a berlini Schall után szabadon - 1843-tól kezdve akárki elsajátíthatta, ahogy az eisenachi Sálser is tette. Ő csoportokat is lefényképezett, „oly kicsiny méretben, hogy azt azután gyűrűbe foglalva is" viselni lehetett. A színezést, amelyet kezdetben a dagerrotípista gondosan mindig maga végzett, idővel - kivált a papírképek esetében - e célra szerződtetett alkalmazottjára ruházta át, mint a Pétervárott vendégeskedő bécsi Josef Weninger, akinek alkalmi műtermében gróf Zichy Mihály színezte 1849 táján a képeket. [1] A sópapír-kép más kezelésmódot igényelt, mint a dagerrotípia: az elrontott színezést nem lehetett olyan könnyen kiigazítani. Kramolin Alajos, Kozics Ede (1829-1874), Skopáll József az erőteljes színhatásokat kedvelték. Rendszerint az egész alakot, később a hátteret és a kellékeket is festették, de előfordult, hogy csak a kép egy-egy alkotóelemét, amely ezáltal kapott hangsúlyt. Skopáll - aki ekkor még Bécsben dolgozott a Szőrme-piac 730. alatt - kutyát tartó lányalakjának ruháját mélyzöld vízfestékkel színezte. Az idő asszonyról készült portréján az arc rendkívül 169
