Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
III. A fotográfia birtokba veszi a világot
A mikrofotografáláshoz ekkor kétféle - fekvő, illetve álló helyzetben lévő - készüléket használtak. Mindkettő fényforrásból, annak képét a készítmény síkjába vetítő lencséből, vagy kondenzorból, a tárgy- és szemlencsével ellátott mikroszkópból, és sötétkamrából állott, amelyben a készítmény nagyított képe a fényérzékeny lemezen megjelent. Amikor a színhibáktól mentes, három különböző színre javított, ún. apokromatikus objektívet használták, a színnagyítás hibát kiküszöbölő közönséges, vagy kompenzációs okulárt (szemlencsét) projekciós-sal cserélték fel. A nagyítás mértéke döntően meghatározta a fényforrás kiválasztását. A leggyengébb és a legerősebb fényforrás - a petróleumlámpa, illetve a napsugár - között még számos lehetséges megoldás - Argand-féle gázláng, Auer-féle izzólámpa, cirkóniumos, illetve elektromos fény - kínálkozott. A petróleumlámpa 10-50-szeres, a gázláng, illetve az Auer-izzó 50-200-szoros, a cirkóniumos-fény, illetve a napsugár 200-1000-szeres, vagy azon túli nagyítást tett lehetővé. Carl Zeiss - Abbe számításai alapján - olyan, világítólencseként alkalmazott akromatikus kondenzort szerkesztett, amelyben a három lencsetag között elhelyezett írisz-diafragma - bármely objektív használata esetén - 0-1 fokozat között minden „aperturát" lehetővé tett. A wetzlari W. és H. Seibert cég készített először olyan tökéletes, fókuszkülönbség nélküli rövidebb (160, illetve 190 mm) gyútávú, igen drága apokromatikus objektíveket, amelyekben a lencséket úgy kombinálták, hogy a „chemiailag erőssebben ható sugarak a világosabb sugarakkal együtt" alkottak képet. Mivel azonban lencséi kicsinyek voltak, ezekkel csak aránylag kis tárgyakat, illetve nagyobbak részleteit lehetett lefotografálni. Wartha Vince használta Magyarországon elsőként a Potsdamban készített Hartnack-aplanát objektívet, amellyel 4 crn nagyságú tárgyakat fényképezett. Dr. Molnár Nándor, aki szintén dolgozott vele, megfelelőbbnek találta Zeiss nagy, 35, illetve 70 mm-es gyútávú, új, jénai borát- és fluorát üvegből csiszolt apokromatikus aplanát lencséinél is, amelyeket viszont projekciós okulár nélkül használhattak. [5] Szemléltetésre valamennyi tudós hasznosabbnak tartotta ugyan a rajzot, mint a mikrofotókat, de mikor azt a célt tűzték ki, hogy a kép természetes és hűséges legyen, a fotográfia pótolhatatlan eszköznek bizonyult. A gomba módra szaporodó mikrofotográfia kamarák sem változtattak azonban azon, hogy majd minden tudományos értekezésben, illusztráció gyanánt, rajzot használtak. Akadt ugyan elvétve néhány drága könyv, amelyekben mikrofotográfiák szerepeltek, de a nyomdászat bevált eljárásaival - fénynyomással, fotolitográfiával, vagy cinkográfiával - sokszorosított felvételek még a 90-es évek közepén is ritkaságszámba mentek. A cinkográfia a kép folyamatos vonalrészleteit pontok sorozatára bontotta fel, a mikrofelvételt szétmosta, eltorzította. Fialowski Lajos ezen a helyzeten úgy kívánt változtatni, hogy a felvétel során a képet „összeszorító", domború szemlencse-rendszer helyett „vájtat", azaz szórólencsét iktatott be. Ezzel a nagyítás csekély mértékét jelentősen megnövelte. A Természettudományi Társulat 1896. március 11-i ülésén Új mikrofotográfiai összeállítás című előadás a szemléltetésére, Fialowski bemutatta Reichert F: 15,2-es objektívjével és 80 cm-es „kihuzattal" készített, 50 cm-es nagyítású eredeti felvételeit, amelyeket a szórólencse beiktatásával 150-szeresre, azaz akkorára nagyí-150
