Szilágyi Gábor: Magyar fotográfia története. A fémképtől a színes fényképig (Budapest, 1996)
II. Kamarák és objektívek
keresztül - az érzékeny lemezre. Ha a „setét kamra" (laboratórium) ablaka a szabadba nyílt, nagyításra is berendezték. Az ablakzáró deszkák egyikébe akkora négyszögletes nyílást vágtak, amelybe egy kisebb készülék hátulsó részét „a világosságig mentősen" beleillesztették. Egy 2-2 1/2 méter hosszú, simára gyalult, két szélén futóléccel szegélyezett deszka egyik végén, hosszirányban, az objektívvei ellátott kamarát helyezték el, másik végén egy pár, felcsapható láb biztosította, hogy a deszka „vízirányosan" álljon. A két futóléc között rövid, szélein begyalult deszka mozgott előre-hátra. Erre rögzítették, rajztáblára kifeszítve, az érzékeny papírt tartó állványt, a deszkára - és így az objektívre is - „függvélyesen". A besötétítő táblák előtt, a szabadban tükröt, vagy fehér lappal áthúzott keretet erősítettek fel 45°-os szögben, amely kellően megvilágította a kamarát. Végül, amikor a beállító (tej)üveg helyére berakták a negatívot, akkor a „setét kamra belsejében teljesen jól működő nagyító készüléket nyertek". Ha egyik, vagy másik megoldás akadályba ütközött, még mindig maradt a legegyszerűbb. A negatívot az ablak mellé állították, és a kívülről jövő fényt „bágyadt" üvegtáblával, vagy fehér papírral „osztották el". Ily módon sikerült a pozitívre „vetni" a negatív legfinomabb árnyalatait is, s - mivel ez a világítástól függ - szép, harmonikus képet kapni. [3] Jó néhány évvel ezelőtt - pontosan 1851-ben -, hogy a baltimore-i illetőségű amerikai, J. J. Woodwark sík-domború gyűjtőlencsével felszerelt csinos nagyító „apparátust" szerkesztett 1857-ben, a Győrben élő és fotografáló Skopáll József már megépítette - papírképek és üveglemezek nagyítására egyaránt alkalmas - négy szeres nagyításra (5 hüvelyktől 20 hüvelykre) képes, harmonika kihúzatú, „újabb keletű" készülékét, amely fényképezőgép gyanánt is szolgált. Voigtländer már 1852 márciusában 100 tallérért hirdette az árjegyzékében is szereplő újdonságot. [4] Apor Károly báró „1853-ban állította elő kisded negatívról a nagyított pozitív papírképet, még pedig a maga terve szerint készített nagyító camarával" [5], Kozics Ede pozsonyi fényképész pedig - két részletben - életnagyságú portréit előbb a fejről és a mellkasról, majd deréktól lefelé lefotografált modelljének nagyított képét összeillesztve. [6] Miközben „hazánkban többen tanulmányozták a nagyítási rendszert", Veress Ferenc és Komis Zsigmond gróf „Mayalnak a fényképek nagyítása körüli javítását illetőleg" nem csak „némi kísérleteket" tettek, de eredményt is fel tudtak mutatni. Mikó Pál „ő excálja által hozott készület - melyhez később nagyító gépet is szerzett" a gróf, „tévé lehetővé (1854-ben) egyszerre több, különböző", előbb csak 3/4, később „egész életnagyságú" képek előállítását. „A hogy el készült a Gép, hozzá azonnal próbálánk egyet a Grófal, ki tettük a napra és 8 óra múltával csak egy nagy kezet láttunk és semmit, itt a preparálásba volt a hiba (de nem is tsuda egy ív papírt etsettel hiba nélkül preparálni), újba mást készíténk, egy valódi remek művet látánk, a mit nem tudánk eléggé bámulni [...], bámultuk a szép nagy, szinte élet nagyságú képet, s bámulatára jöttek több mágnás urak is, kik hozzá elég telyes elégültségű artzat fejeztek ki, de a ki bensőleg inkább örvendezett neki, az a Gróf de leg inkább én voltam [...], többször tettem kísérleteket, de mindég adta valami baj elő magát, mert utóbb is egy szinte kész képet újba kitettem a napra, s mikor a nátronba akartam tenni, a kép kettős volt [...], leg nagyobb baj ez volt a preparálás - és az kép 132
