Bendzsel Miklós - Emőd Péter - Kármán Gabriella (szerk.): Műtárgyhamisítás magyar szemmel - Ocsút a búzától (Budapest, 2019)
I. A műtárgyhamisítás szakmai szemmel - Váli Zsuzsanna: Műtárgyvizsgálati eljárások a műtárgyhamisítások leleplezésének szolgálatában
Az azonosíthatóság kérdése akkor válik relevánssá, ha egy alkotást tudományos célokból kutatnak, esetleg egy életműhöz próbálják hozzárendelni, illetve ha a tárggyal kapcsolatosan valamilyen bűntényt követnek el, ellopják, vagy felvetődik a gyanú, hogy hamis. Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a bűnügyi gyakorlatban a személyazonosság megállapításához szükséges az adott személy leírása és azon túlmenően az egyedi azonosító tulajdonságainak pontos meghatározása. Műtárgyak esetén a helyzet hasonló, ennek ellenére ez a nyilvánvaló tény a hazai szakmai köztudatban egyelőre még nem tudott meggyökeresedni. A tárgyleírás és a tárgyak egyedi azonosításra alkalmas adatai úgy viszonyulnak egymáshoz hitelesség, egyértelműség, bizonyítóerő szempontjából, mint a személyazonosításban a személyleírás és az ujjlenyomat. Az általános sajátosságoknak a felismerhetőség tekintetében fontos szerepük van, azonban a konkrét azonosítást az egyedi tulajdonságok teszik lehetővé. A személyleírásban csoportazonosításra alkalmas adatok például a nem, a haj és a szem színe és általában az összes antropometriai adat.1 Az egyedi azonosításra alkalmas adatok közös jellemzője, hogy nem változtathatók és kizárólag a szóban forgó egyedre jellemzők. Ilyen például a biológiai sajátosságok egy része: a DNS, az ujjnyomat és bizonyos mértékig az arckép, de mivel ez is változtatható, illetve előfordulhat megtévesztő hasonlóság2, önmagában nem elegendő. A műtárgyak esetén is hasonló, jobbára megváltoztathatatlan, a szabad szem számára sok esetben rejtett tulajdonságok vizsgálatára és rögzítésére van szükség az azonosíthatóság követelményét kielégítő nyilvántartás érdekében. Az ember által létrehozott alkotások vonatkozásában nincs olyan egyértelmű, azonosításra önmagában alkalmas, egyetlen sajátosság, mint az emberek esetén a DNS vagy az ujjlenyomat, hanem több tulajdonság és jellegzetesség vizsgálata, együttes értékelése és dokumentálása révén tudjuk a tárgy mibenlétét megállapítani. Hiteles tárgyleírás és sajátos jellemzők rögzítése nélkül nem tudunk különbséget tenni hasonló tárgyak - műhelymunkák, másolatok, hamisítványok - között, következtetéseket levonni azok igaz vagy hamis voltáról sem. Egy olyan súlyú megállapításnál3, amikor egy tárgyat hamisnak vagy eredetinek4 nyilvánítanak, indokolni kell a döntést, indokolni azonban csak tények alapján lehetséges.5 A mindennapi gyakorlat azt mutatja, hogy a gyűjteményekben lévő műtárgyak nyilvántartása zömmel általános, csoportazonosításra alkalmas sajátosságokat ír le. A gyűjteménykezelők, kutatók eligazítására elegendő a hozzávetőleges leírás és a leltári szám. Magángyűjteményekben sokszor semmilyen nyilvántartás nincs, a tárgyak legfeljebb adásvételi szerződésekben vagy családi fotók hátterében szerepelnek. Egy átlagos műtárgyleírás a kép szerzőjét, címét, méreteit, tulajdonosát, őrzési helyét, leltári számát, a tárgyra vonatkozó történeti ismereteket, a proveniencia, a tematika, az ábrázolás, ikonográfia és színhasználat rövidebb vagy hosszabb ismertetését, a készítéstechnika ránézésre történő megállapítását tartalmazza, és a hazai nyilvántartások zömében egy vagy több, feketefehér vagy színes totálfelvétel szolgál képi dokumentáció gyanánt. A felsorolt adatok egyike sem alkalmas, sem külön-külön, sem együttesen az egyedi azonosítás elvégzésére, és ez alól a tárgyról készült totálfelvétel sem kivétel. Egyedi, az adott tárgyra jellemző, azonosításra alkalmas leírást kaphatunk, ha a tárgy szerkezetére, felépítésére, az alkotói módszerre és a felhasznált anyagokra vonatkozó 90
