Bendzsel Miklós - Emőd Péter - Kármán Gabriella (szerk.): Műtárgyhamisítás magyar szemmel - Ocsút a búzától (Budapest, 2019)
I. A műtárgyhamisítás szakmai szemmel - Molnos Péter: H, mint hamis
Érdemes lett volna megszerezni a festményt, de az érte kért negyvenezer forint bőven felülmúlta azt az összeget, amelyet az ember szívesen feláldoz egy vicces kortünetért. Fotózni pedig az adott helyzetben több lett volna, mint könnyelműség. Az igazi veszélyt természetesen nem ezek az alattomos, de alapjában véve gyermekded próbálkozások jelentik. A szocializmus éveiben tetszhalott állapotba kényszerített magyar műkereskedelem feltámadása és az árak robbanásszerű növekedése után már komolyabb erők is csatasorba álltak a festményhamisítás frontján. Ma már nem csupán a bolhapiacon sétáló vagy az interneten keresgélő gyakorlatlan amatőrök a megcélzott áldozatok, hanem az árverések elegáns úri közönsége is veszélyben forog: tagadhatatlan, hogy az elmúlt két és fél évtized alatt nem egy esetben ért el horribilis árat hamis magyar festmény, s nem csupán jó pár magángyűjtemény, de néhány méltán híres vállalati kollekció is „büszkélkedhet” drága pénzen vásárolt, valójában azonban értéktelen műtárggyal. Vannak jelei, hogy az elérhető ár léptéke már a jelen hamisítói között is „kitermelte” a nagy teljesítményekre képes mestereket, de azért még ma is az a jellemzőbb, hogy a szakember számára az igazi kihívást a múltban készített hamisítványok, illetve a régi, eredeti, de az idők folyamán hamis szignóval ellátott képek felismerése jelenti. Ezekben az esetekben ugyanis a leleplezés jóval körültekintőbb vizsgálatot és edzettebb szemet igényel, hiszen az új hamisítványokkal ellentétben a felhasznált anyagok - a vászon, az azt kifeszítő vakráma, az alapozás és a festék - általában korhűek, s így az egzakt űzikai vizsgálatok nem adnak kulcsot a megoldáshoz. Ráadásul ezekben az esetekben a mű nem hamisítási szándékkal készült, így az általa nyújtott esztétikai élmény hiteles: a képet nem leplezi le a másolással, stílusutánzással együtt járó kényszerű mintakövetés izzadságszagú görcsössége, a látványt hitelesítő személyes élmény kínos hiánya. A megtévesztésre törekvő csaló egy régi, ismeretlen vagy kevésbé neves alkotó jól sikerült művét új szignóval látja el, miután az eredeti jelzést vegyszerrel lemosta, lekaparta, esetleg egy friss festékréteggel elfedte vagy - uram bocsa - egyszerűen levágta. E módszer hatékonyságát az a vásárlói szokás alapozza meg, hogy a képek leendő tulajdonosait sok esetben nem a tetszés „egyszerű” igénye, nem egy jó vizuális élményt okozó mű megszerzésének vágya, hanem a nagy művész nevének elbűvölő aurája, a leendő vacsoravendégek elkápráztatásának reménye motiválja. Sokan nem műalkotást, hanem nevet vásárolnak, s akkor a legboldogabbak, ha sikerül bomba üzletet kötni: fillérekért milliós képeket megszerezni. „Mert hiába no! - írta a Pesti Hírlap tudósítója már több mint egy évszázaddal ezelőtt. - A publikum szereti a majdnem ingyért kapott műalkotást. Sőt büszke is arra, hogy milyen olcsón jutott hozzá. Arra persze már nem büszke, hogy ez az olcsóság többnyire hamisítvány.”1 Az 1913-ban közölt, Vígan hamisítják a képeket című írás arra is figyelmeztet bennünket, hogy a magyar festményekkel űzött csalárd manipuláció már a századforduló utáni években is iparszerű méretekben folyt, így a régiség önmagában nem jelent automatikusan eredetiséget is. A régi művek átszignálásához alkalmazott módszerek az esetek többségében árulkodó nyomokat hagynak. A műalkotás kompozíciójának belső aránya felbillen, vagy a kép felülete szenved el olyan apró károsodást, amely a vizsgálatkor az utólagos beavatkozást, a felülettel való manipuláció megtörténtét valószínűsíti. Az új, hamis szignót általában a görcsös íráskép vagy az UV-lámpa fénye buktatja le: utóbbi ideális esetben képes kimutatni, ha a jelzés nem 56
