Bendzsel Miklós - Emőd Péter - Kármán Gabriella (szerk.): Műtárgyhamisítás magyar szemmel - Ocsút a búzától (Budapest, 2019)
I. A műtárgyhamisítás szakmai szemmel - Kovácsné Gőgös Ágota: Aba-Novák Vilmos festményeinek restaurátori vizsgálata és ennek szerepe a hamisítványok felismerésében
Ez a mozgatórugója a műkereskedelemnek, emellett háttérbe szorul az is, hogy a műtárgy nyújt-e esztétikai élményt, örömet a tulajdonosa számára vagy sem. És éppen az anyagi tényező okozza, hogy a vásárló - de sok esetben a műkereskedő is - szükségét érzi a festmény eredetisége vizsgálatának, bizonyításának. Ekkor a szakértőre hatalmas felelősség hárul, az ítélete alapján felértékelődhet, de akár értéktelenné is válhat egy műalkotás. A művészettörténész szakemberek számos megközelítésből tudják a mű eredetiségét vizsgálni, jól ismerik az alkotó életét, munkásságát, valamint alapos kutatással megismerhetik az alkotás provenienciáját. Az eredetiséget számtalan adat, információ, benyomás alátámaszthatja, például a festményen megjelenő alakok, jellemző motívumok, valamint az anyaghasználat és az ecsetkezelés mindmind sejtethetik az alkotó kilétét, azonban a hamisítók is leginkább ezeket a jegyeket keresik, ezekbe kapaszkodva hoznak létre új, az eredeti művekre hasonlító, megtévesztő alkotásokat. A szakértés folyamán a legtöbb esetben nem áll rendelkezésre az eredeti művek felépítéséről olyan adat, információ, amely a művészettörténeti ismereteket, benyomásokat kiegészítené, alátámasztaná. A rétegfelépítés megismerésének igénye eredményezi, hogy a restaurátor is bekapcsolódik a szakértés folyamatába, mivel az anyagismeret, valamint a természettudományos vizsgálatok használata lehetővé teszik számára, hogy egy teljesen más megközelítésből vizsgálja, elemezze a műalkotásokat1. A restaurátor legalább annyit időzik a műtárgy belsőbb szerkezetével, mélyebb rétegeivel, mint magával a felszínnel. Mivel a műtárgyakon jelentkező károsodások sok esetben belülről, a hordozó irányából indulnak és hatnak a látható, esztétikai élményt nyújtó részekre, elkerülhetetlen a belső szerkezet és az összetétel megismerése. Mindebből adódik, hogy a vizsgálatok során nagy hangsúlyt kap az anyagok meghatározása, és még fontosabb szerepet játszik annak kiderítése, hogyan jöhetett létre a mű? A hamisítványok felismerésénél ez az egyszerű kérdés sorsdöntő fontosságú lehet. A műtárgyalkotók elemzésének azon része, amely arra irányul, mi alkotja a hordozót, az alapozást, a festett rétegeket, fontos információkat hordoznak ugyan, de ezen adatok ismerete, az ipari festékgyártás megjelenésével sajnos egyre inkább veszít kormeghatározó szerepéből. Míg egy középkori, vagy reneszánsz táblakép esetében egyértelmű hamisításra utal, ha a festmény mélyebb - nem az átfestésekhez tartozó - rétegeiben azonosítható egy jóval később megjelent pigment (például a porosz kék, amely csak 1706 után jelent meg), ugyanígy kérdésessé teszi a barokk festmény eredetiségét, ha alapozásában megjelenik egy 20. századi fehér pigment is (például a titánfehér). Ezek az egyszerűen lebuktatható hamisítványok. Mindemellett a vizsgálatok elvégzésekor pontosan tudni kell, mit vizsgálunk, melyik réteg tartozik az eredeti műhöz és mi az, ami később felvitt átfestés; ennek meghatározása mindenképp restaurátori feladat. Nem ennyire egyszerű a helyzet a később készült műveknél. Az iparosodás a 19. század végén, a 20. század elején magával hozta a mesterségesen előállított pigmentek százait, a tubusos, főleg kevert pigmentekből álló festék megjelenésével pedig, a művész már nem ismerte pontosan a felhasznált festék összetételét, a hagyományos receptek háttérbe szorultak és kezdetét vette az új anyagokkal való kísérletezés. Mindezeket figyelembe véve a 20. század első negyedében alkotó művészek már szinte megegyező összetételű anyagokkal dolgozhattak, mint később - akár a napjainkban - a hamisítványokat előállító csalók. A különbség abban fedezhető fel 102
