Budapest áramellátásának története: 1893-1933 (Budapest, 1934)
A mai áramszolgáltatás - Áramfejlesztőtelepek
kodtunk arról, hogy üzemi szennyvizeink az említett közcsatornától függetlenül is elfolyhassanak, amikoris azokat a III. számú melegvízcsatornába vezettük, átemelőtelep létesítésével biztosítva az eltávolítás lehetőségét magas dunavízállás esetére is. E mellett az iizemvízkidobó csatornába átváltó tolattyú is építtetett, hogy elvezetésük szükség esetén régi elfolyásukon is megtörténhessék. A gépház és a 30 kV-os kapcsolóház közötti udvarszakasz, amely alatt a turbina nagyszámú hűtővíz csővezetékei vannak elfektetve, egyrészt azok állandó karbantartási lehetőségének biztosítása, másrészt a talajnyomásból eredő igénybevételnek kiküszöbölése céljából pinceként képeztetett ki és vasbetétes betonfödémmel fedetett be. A betonfödém — amelyben szellőzésre és lejárásra, illetőleg az egyes csodarabok kiemelésére megfelelő nyílások szolgálnak — úgy méreteztetek, hogy a födém feletti úton a legnehezebb forgalmú kocsik is — főleg tűzoltókocsik — veszély nélkül közlekedhessenek. A telep kocsiútjai betonaljzatra helyezett, bitumen kiöntésű trachit kiskockákkal burkoltattak. Kivételt csupán a vasbetonfödémek fölötti úttest burkolata képez, amely 6 cm vastagságú aszfaltrétegből áll. Szén szállítóberendezés. A kelenföldi telep mai szénszállító berendezése négy részből áll: az I., a II. és a III. számú kazánháznak, végül pedig a tartalékszéntároló telepnek szénszállító berendezéséből. Ezek közül az I. és a II. számú kazánház ily létesítménye az előbbiek folyamán már ismertetést nyert, ezért a következők csak a másik két rész leírását tartalmazzák. A III. számú kazánház szénszállító berendezése a kazánházzal úgyszólván egyidejűleg épült. Ennek már a tervezése is különös nehézségekkel járt, mert a kazánház nagy magassága és az iparvágányok közelsége lehetetlenné tették az addig alkalmazott egyszerű rendszer további felhasználását, hogy tudniillik a szén a vagonokból a vágány alatt elhelyezett tölcsérek segítségével közvetlenül a kazánházba felvezető gumiszalagra adagoltassék. A kazánház homlokfalának tetején levő és a szénfelvonóhíd csatlakozására szolgáló nyílásból 22°-os lejtéssel — amelynél nagyobb szöget alkalmazni a telepen használatos szénfajták csúszása miatt nem lehet — lefelé húzott egyenes ugyanis jóval a külső vágányon túl metszi az udvarszintet és így a kazánházi szállítószalag nem volt közvetlenül a vasúti vágányok alá vezethető. Ennélfogva a szükséges emelkedési szöggel bíró, 2 db. egymástól független, egyenkint 50 t/ó szállítóképességű gumiszalagos berendezés úgy épült, hogy azoknak az adagolást felvevő vége jóval a külső iparvágányon kívül elhelyezett toronyba esett, mégpedig körülbelül 3 méterrel az udvarszint fölött és az összeköttetést a belső iparvágányba épített vagónbuktató és a fenti két gumiszalag végei között két egymástól független, a szállítószalagokkal azonos teljesítőképességű serleges szállítómű létesíti. A vagonok széntartalmának kiürítését a belső, körülbelül 100 méter görbületi sugárral bíró iparvágányba épített, behúzó-láncos szerkezetű vagónbuktató eszközli, amely 20 tonna hordképességű szénszállító vagonoknak a vízszinteshez képest 55°-os buktatására alkalmas és amelynek hajtására 30 lóerős motor szolgál. A vasúti kocsikból a szén 35 tonna befogadóképességű földalatti tölcsérbe bukik, amely az udvar szintjében 70 mU lyukméretű ráccsal van lefedve a nagyobb széndarabok és más szilárd anyagok visszatartása végett és béléssel van ellátva azon célból, hogy a vagonokból lezúduló szén koptató hatása ne magát a tartány szerkezetét, hanem csak 98
