Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 3-4. kötet (Budapest, 1878, 1879)
4. kötet - Fűtés s szellőzés
242 Fűtés s szellőzés. használtak : háromlábosokat vagy tűzkosarakat. E készülékek bronzból valók voltak s többnyire ízléses alakkal bírtak. Az ily fűtőkészülékek tüzelékének természetesen nem igen volt szabad füstöt terjeszteni, hogy az a szoba lakóinak ne legyen terhére. Ezért e czélra külön előkészített fát vagy faszenet használtak. Az ily tüzelék készítését több régi író közli. Theophrastus szerint a frissiben vágott fát lehántottak, aztán több időre folyó vízbe tették, hogy a fa nedvét kiáztassa, s végül mesterséges melegben hirtelen kiszárították, mi közben többnyire felszínesen megszenesedett. Az így előkészített fával már Homér korában fűtötték a szobákat s a kiskereskedésnek jelentékeny czikkét képezte. A fának tökéletes megszenesítése egy további lépés volt arra, hogy, mint Horácius egy ódájában énekli, a könnyes esték a házi tűzhelynél elliáríttassanak. E szenesítés valószínűleg kezdetben magán a hordozható fűtözőn ment végbe, legalább ezt sejteti Plutarchus egy helye, hol az mondatik, hogy a füst maradjon künn s csak a tűz hozassák a szobába. Ügy lehet ezt érteni, hogy a fát a háromlábas tálában az udvaron kigyújtották, s addig engedték égni, míg megszűnt füstölni, s csak akkor hozták a fűtözó't be a szobába, mikor már csak parázs volt rajta. Egyébiránt már korán készítettek faszenet. A herculanumi ásatások bizonyságot szolgáltattak, hogy a faszén nagyon használatos czikk volt. A mi az ásadékszenet, tehát a kő- s barnaszenet illeti, bizonyára ez is már a hajdanban szolgált tüzelékül — ha mindjárt nem is a szobák fűtésére — némely vidékeken. Theophrastus már Kr. u. 300 évvel említ föl egy égő ásványt, melylyel Görögország kovácsai tüzeltek. A kőszenet bizonylatok szerint legrégebben s általánosan használtak a chinaiak. Európában a brittek valószínűleg a IX. század kezdete óta használták a kőszenet tüzelőül. E kis kitérés után térjünk vissza a fűtőkészülékekhez, melyek jelentékenyen tökéletesedtek a kémények vagy kürtök alkalmazása által. Európában a kürtök csak a XII. században lettek általánosabbak. Thomlínson és Hudson Turner angolok előadása szerint a brittek s angolok körülbelül hódító Vilmos koráig szalmafödeles kunyhókban laktak, melysk két részre valának osztva, hogy a gazda családja mellett a cselédség szállása külön essék. A nagyobb, előkelőbb helyiség közepén volt a terjedelmes, közös tűzhely ; e fölött a tetőn egy tornyocska volt, melyen keresztül a füst elvonulhatott. Utóbb, hogy a gócz ne foglaljon annyi helyet, oldalt helyezték el s a füst elvonulásának csináltak egy rézsútosan fölfelé menő nyilást, valami kürtő-félét. Eme tűzhelyekből lett időjártán az Angliában kiválóan kedvelt kandalló, a melyet az angol chimney- nek (a franczia cheminéenek) nevez, a mi magyarul kürtöt, kéményt jelent. A kandalló állt egy falba épített fülkéből. E fölött egy a faltól elálló félkörbe hajtott tető volt alkalmazva, mely alatt az egész család elfért s az itt meggyűlt melegben fűtőzhetett. Sok ideig eredeti alakjában maradt meg a kandalló, s bár utóbb külseje díszítések által változott, lényegében a régi maradt. A kandalló technikai tekintetben csak a múlt században esett javítás alá, mikor Franklin s Rumford a fűtés kérdésével foglalkoztak. Franklin a tűztért elválasztá a kürtőtől s az elégésben részt vett levegőt kis felszállás után ismét levezette, s aztán a padlat alatt elmenő csatornán át engedte a kürtőn keresztül elillanni. De e fűtőkészülék már inkább kemencze volt, mivel a kandalló lényege abban áll, hogy a tűzhely egyenes kapcsolatban van a kürtővel ; a Franklin-féle kandallót azért joggal nevezték «pennsylvaniai kemenczé»-nek. Rumford a kandallónak meghagyta jellemző sajátságát, de belebb tolta a tűztért a szobába, a meny-
