Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 3-4. kötet (Budapest, 1878, 1879)
4. kötet - A dohány s a többi narkotikus szerek
A dohányzás. 69 pipa kellemetlen következményeit leküzdje ; csupán az utánzás vágya az, mely oly szokást tett általánossá, a mely magában véve nem tartozik a legszebbek közzé. A serdülő fiú látja a felnőttet dohányozni, s mivel az neki meg van tiltva, hiúsága annyival inkább sarkalja, hogy a férfi ez előjogát elsajátítsa. Az első szivás kellemetlenségeit, melyek gyönge nikotin-mérgezések, leküzdi s csak lassankint nyilvánul a jóltevő hódító hatás, melyet a felnőtt férfiú, mint megkedvelt szokást élvez. Noha egy másik monda a dohánynövény eredetét Muhamed vérétől származtatja, a kit a kígyó megmarván, ő a kiszívott mérget kiköpé, a miből a dohánynövény termett, s noha ennélfogva a mohamedánok ezt csudaftínek mondják, melyben a kigyófog nedvének keserűsége a próféta vérének enyheségével párosul, még sem lehet az büszke arra a rokonságra, a melybe a botanikusok juttatták. A bolondítófű (disznóbab), a maszlag, a nadragulya, mind annak a családnak tagjai, melybe a dohánynövény is tartozik. Két fófaját külömböztetjük meg, melyek főleg nálunk is meghonosodtak. Az egyik az úgynevezett kapadohány (Nicotiana rustica), melynek bőrszerű, kerek levelei vannak ; a másik a virginiai dohány (Nicotiana tabacum). Az előbbi jóval nagyobb levelű az utóbbinál s többi közt virága színére nézve is külömbözik ettől ; a kapadohányé sárgás, a virginiaié ellenben vörös. A dohány egyéb fajai közül még csak a chinai érdekes azért, mert a Nicotiana chinensis Chinában más nevet visel, miből némelyek azt következtették, hogy Kelet-Ázsiában ama faj honos, s hogy a mennyei birodalomban a dohányzás még Amerika fölfedezése előtt dívott. Európába a dohány s sajátságos használata Amerikából került. A spanyolok, mikor Columbussal Cuba szigetén kikötöttek, a bensziilötteket dohányozva találták. Az összesodrott száraz leveleket, tehát az első szivarokat (mert így égették e növényt s szívták füstjét), ők «tabaco»-nak nevezték. Erről nyerte aztán az egész növény nevét a legtöbb nyelven. A magyar «dohány» név a perzsa «dochán»-nal (füst), a vend s dalmát «duhaan»nal vethető össze. A régi indusok a tubákolást, sőt a dohányrágást is ösmerték ; némely törzsnél a dohányélvezete arra való volt, s különösen papjai használták, hogy görcsös rán- gásokat idézzenek vele elő. A perui indusok még ma is elődjeik sírjánál a beléndek mérges leveleit szívják, hogy az elköltözött szellemekkel beszéljenek. Alapjában véve a dohányélvezésének módja korunkig nem igen változott. Herodot szerint a szittyák valamely parázsra vetett növénynek füstjét szívták magukba s más hajdankori irók szerint (Pomponius Mela) a thrákok hasonlót cselekedtek. A kelták már a tubákolást gyakorolták. Ez adatokból az tetszik meg, hogy a hódító szerek iránti kívánság az emberi természetben gyökerezik, melyet a lehetőség szerint ki igyekszik elégíteni. Mivelhogy a dohánynövény, mint minden maró anyagot tartalmazó fű, a műveletlen népek orvoslás-tanában is nagy szerepet játszott, az európaiak figyelmét legelőbb ez kelté föl. II. Fíilöp háziorvosa Don Francesco Hernandez 1558-ban hozta az első magot Portugálba. A növényt mint hathatós gyógyító szert mívelték, és Jean Nicot követnek, mikor azt Lissabonból (1559—61) II. Ferencz Franczia- ország királyának, Medici Katalinnak s más előkelőnek küldötte, nem volt vele más czélja, mint nagyúri jóltevöi egészsége körüli gondozásával azok kegyét a maga részére állandósítani. E külömböző nevek : Herbe de la reine mère, Herbe de Grand-Prieur (nagy perjel), Herba sancta, Herbe de Saint Croix (Saint Croix bibornok neve után) stb. semmi mást nem bizonyítanak, mint hogy eme vagy ama király vagy főrangú személy zúzodásoknál, bőrbetegségeknél vagy egyéb sérelmeknél
