Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 3-4. kötet (Budapest, 1878, 1879)
3. kötet - A hangszerek
282 A hangszerek. kiváló régi hangszer ma nagyon háttérbe szorult. Csak kivételesen színházakban találjuk, vagy régi egyszerű alakjában szegény házaló zenélők kezében. Az utóbbi időben tökéletesedett az egyszerű bárfa, mely csak diatonikus (természetes hanglej töjű) húrozattal birt. A chromatikus (liaugszínezeti) hanglej tőt a határolt nagyságú hangszerbe uj búrok beiktatásával nem lehetett beléfoglalni. Egyéb módon kellett segíteni s segítettek is a lábítóval. A lábitós (pedal) bárfán a láb egy nyomására a búrok a csigasoron megfelelő módon megrövidülnek. Erard párisi zongoragyáros a lábitós bárfa mechanikáját még inkább tökéletesíté, úgy hogy lábintásra a hárfát most egyszerre két s fél hanggal fölebb lehet hangolni. A bárfa mellé egy sajátságos húros hangszer sorakozik, melyet a szél lökése zendít meg, az úgynevezett Aeolus hárfája. «Az aeolhárfa oly hangszer, mely a szélnek kitéve, magában zendül meg. Hangjai távoli énekkarok lágyan fokozódó s lassan-lassan ismét elhaló énekére hasonlit s inkább tetszik földön túli lények össz- hangzatos játszi énekének, mint az emberi művészet művének.» így Írja le Matthis- son hatását ez egyszerű hangszernek, mely lapos tetöirányosan álló üreges rábangzó szekrényből áll, mely fölé 6—12 bélhúr van egymás mellé kifeszítve, s egymással összehangolva. Ha e hangszer a szélnek kitétetik úgy, hogy annak a bélbúrokat hosszasságukban érintenie kell. ezek megrezegnek s vagy az által, hogy saját alaphangúkat szólaltatják meg, vagjT hogy megrezgetésök ereje szerint^többé-kevésbbé rezgő arányos részekre oszlanak s ekkép harmonikus részes hangokat hallatnak, keletkeznek ama szabálytalan s rendkívül meglepő összbangzatos hatások, melyek a hallgatót olyannyira gyönyörködtetik. A gitál* S czitera a húros hangszerek egy egész osztályának képviselői. Hangréssel ellátott rábangzó testből állanak, mely fölé bél- vagy fémhúrok feszitvék ki, melyeket az ujjakkal való rándítással vagy fémes peczekkel pendítenek meg. Az üres testhez húrfeszitő csigákkal ellátott hosszabb nyak kapcsolódik, mely egyszersmind morkolatul szolgál, hogy az ujjak nyomításával a húrok megrövidítlietők legye nek. Korábban a hangszerek ez osztályát lantoknak nevezték s testök körtealakú volt. E hangszerek sokassága meggyérült s legtöbbjét csak neve után ismerjük. A mi kobozunk is ide tartozott a mandorával, mandolinával, pandorával stbvel. — A czitera leginkább Németország hegyes vidékein divatos. Szerkezeti elve azonos a gitáréval. Teste derékszögű háromszög, mely leghosszabb rézsentes oldalával a játszótól el van fordítva. Húrjainak száma kettőről 31 -re szaporodott fel a szerint, hogy az összbangzatos zene mindig bővebb hangegybeyetést tett kívánatossá. A húrok hosszú rábangzó szekrényen vannak, melyeket a balkéz ujj ai lefognak, mi alatt a jobbkéz rándítja. A felső 14 húr, melyek többnyire a dalt hangoztatják, rendesen réz- vagy aczéldrótból valók. Ezek a játszó mellének esnek, s a hüvelykujjra dugott gamós- gyűrűvel pengeti. A mélyebb hangok egyszerű bélhúrok. Játszás alkalmával a czi- terás hangszerét térdére teszi vagy maga elé az asztalra. A zongora s zongoraféle hangszerek, azaz olyanok, melyek húrjait kalapács ütése zendíti meg — már több százada ismeretesek. A legrégibb ilyféle hangszernek hangfogata egy oktávás volt. A billentyűk már akkor is a most dívó kettős emeltyűvel bírtak, melynek egyik végét ujjal leszoríták, mire a másik végen levő tövis vagyis inkább ékalakú bádog fölfelé irányult széles végével a húrt megüté. A klavicliordából, így nevezték e hangszereket, fejlődött a czimba- lomnak, vagy akkori nevezett szerint perzsa vágódeszkának nagy befolyása mellett előbb a klavi-cymbalum, majd a spinetta (spinula = hegyes, a hangszer alakja után így nevezve.) E hangszerek főhibája az volt, hogy a hangot erősebbről gyöngébbre nem lehetett ccökkenteni, s hogy a húrok tovább zöngését nem lehetett megsziin-
