Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877)
2. kötet - A réz
120 A réz. emelkednek ki. Keménysége és merevségénél fogva nagyon csengő, a rézzel azonban abban a tulajdonságban osztozik, hogy csak akkor kemény és merev, ba az öntvény, mint a harangok öntésénél, lassanhint hül ki ; gyors lehűtés által puha és kovácsolható lesz. Az utóbbi állapotban készítik a dunaiak vékonyfalú, kovácsolt riadó dobjaikat, a gongokat vagy tamtamokat; a rendes harangöntvény ellenben oly merev, hogy a harangot lehetetlen valamely esztergán még utómunkálásban részesíteni, hogy pl. hangján valamit változtassanak. A harangnak hangjával együtt kell tehát az öntésből kikerülnie. A harangnak hangja és csengése vagy mondjuk kongása függ úgy a fém tömegétől, mint ennek eloszlásától, tehát alakjától és mérveitől, körfogatától, magasságától, falának vastagságától, valamint a fém rugalmasságának fokától ; igen hosszú gyakorlat tapasztalatai alkották meg a szabályt, melytől hátrány nélkül jelentékenyül nem szabad eltérni. A harang fala legvastagabb koszorúján, azaz azon keredékén, mely felé nyelve iitődik. A harang legnagyobb bősége rendesen 15-szerese a koszorú vastagságának, magassága ennek 12-szerese. A nyelv súlya a harang súlyának mintegy 40-dik részével ér fel. A házakba, pályaudvarokba stb. szánt kisebb harangokat, csöngőket egyszerűen homokmintákban készítik, a toronyba valókat azonban agyagmintákban és ezt az eljárást követik : A sovány, de nem homokos mintázó agyagot lóganéjjel, lenpozdorjával vagy borjúszó'rrel keverik el. A mintát az öntöpest előtt az öntőveremben emelik ; a verem valamivel mélyebb mint a milyen magas lesz a harang, mert a beléje folyó fémnek némi eséssel kell birnia, s mert a minta számára a verem fenekén kövekből alapot kell vetni. A mintázó mindenek előtt faczöveket ver a verem közepére, ekörül rakja az alapot és ezen téglából megépíti az üres niagvat. A magnak körülbelül olyan az alakja s nagysága, hogy a kivánt harangnak belső térségét meglehetősen kitöltené. A téglamagvat még növelik ez által, hogy többszörös finom anyagréteget tapasztanak rá és aztán egy iigynevezett alakzóval megadják neki a kellő alakat. Az alakzó egy darab deszka, melynek egyik oldala a harangnak helső hajlása szerint van kivágva és éles szélű. A czövek közép pontjában megerősített vas orsóra van ez erősítve, és a mint az orsónál fogva az egyengetendő mag körül vezetik, ennek lágy borítékából annyit szed le, hogy épen a harang kivánt belső formája kialakul. Az ennyire kész mintamagvat beliamuzzák vagyis vízben vagy sörben megkevert liamúval megkenik, hogy a már most következő minta rész a üng (Dicke, chemise, thickness) a magon ne ragadjon. Most a mag üregébe tüzet raknak, ezzel teljesen kiszárítják és erre újra rétegzik agyaggal, melyet egy másik alakzóval kerekítenek, hogy a kivánt alak ki legyen. Minthogy ez az alakzó a harang külső hajlása szerint van kimetszve, világos, hogy e rétegnek, melynek üng a neve, a harangnak szakasztott mását kell mutatnia. E tulajdonképi mintára jön aztán mindaz rá, a mi a harang felszínén kiválik, tehát felirat, czímer, abroncsok és egyéb czifrázatok. Mindezek viaszból vannak mintázva és az illő helyre terpentinnel tapasztatnak, miután már eleve a minta egész külsejét viasz és faggyú keverékkel bekenték az okból, nehogy a harmadik és utolsó mintarészszel össze-süljön. E rész, a palást (Mantel, chape) ismét úgy keletkezik, hogy több agyagréteget kennek az iingre s pedig előbb ecsettel, utóbb kevesebb körülményességgel. A palást külsejére nem fordítanak semmi gondot, mert attól semmi sem függ. így végre egy tapasztott mű áll előttünk, mely külsejében a harangnak csak nyers alakját mutatja és három rétegből áll : a magból, iingből s palástból. Ez utóbbit 10—15 cm. vastagságban készítik. Erre még a harang füleit (a koronát) alakítják ki külön mintában és a palástra ráillesztik. A korona több helyén szellentők vannak.
