Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877)
2. kötet - A fazekas-árúk és a porczellán
Az edény gyártás. 203 anyagból valók, mely Injával van a máznak vagy máza legalább nem tűzálló. Minthogy enyhe hőben történik égetésök, nem igen fogyatkozik meg anyaguk, s ez alkalmassá teszi a terracottát arra, hogy belőle képlő (plastikus) mtídarabokat, épületdi- szítményeket (oszlopfejeket, csúcsíves ablakokat, keresztrózsákat, rozettákat stb.) vagy legújabban apróbb disz-szobrokat készítsenek. Ha az agyagot más alkotó részekkel keverik meg, pl. országúti porral, oly keverék kerül ki belőle, melyet bizonyos czélokra jól lehet fölhasználni s mely sziderolit vagy terralit név alatt ismeretes. Ennek színe nem lévén valami nagyon tiszta, rendesen befestik olajfestékkel, mire enyhe hőnek vetik még alá, mely csak arra való, hogy a festékben levő olaj elpárologtassák. Az edénygyártás. A használt nyers anyaghoz és feldolgozásához képest a fazekas-árúk két osztályba sorolhatók, földes s üvegszerü árúkra. Az előbbiek nem tűzálló agyagból állanak, a mely valami nagy hőt az égetésnél nem tűr ; törésük bágyadt, fénytelen s nem áttetszők. Ezeket nagy likacsosságuknál fogva, ha folyadékot lesznek magukba foglalandók, felszínesen összeálló réteggel, úgynevezett mázzal, kell bevonni. A mázat a legközönségesebb agyagáruknál a legolcsóbb módon adják meg konyhasó által. Az árút az égetés előtt konjdiasóval bekenik vagy (helyesebben s legtöbbször) a sót az égetés alatt a kemencze tűzterébe szórják. Az izzó hőben az agyag befolyása által a só megbomlik, natron képződik és ez az agyag felszinét üvegessé teszi. A sómáz (salt glazing) igen vékony, tükörfény nélkül való, de szilárd. A finomabb árúczikkeknél a máz több gondot ád, sőt a jó fajansznál, a majolikánál stb. a máz a fődolog. Az üvegszerü fazékasárúk legjelesebb képviselője a porczellán. Jellemzetes sajátságuk az, hogy anyagjuk a hőben összezsugorodik, hogy törésük fényes s tömött ; úgyszintén az, hogy külön máz nélkül is alkalmasak folyadékok befogadására. Apor- czellánon kivül ide számítandók a kőedények, melyek kemény, barna, félig zsugorodó anyagból valók. Ezek rendkivül kemények, nagy hőt állnak ki s ellentállnak a savak s maró folyadékok behatásának. Az agyagot feldolgozása előtt megvizsgálják, hogy milyen tulajdonságú, és ha a foganatba veendő czélnak nem felelne meg egészen, a körülményekhez képest zsíros vagy sovány fajta agyaggal keverik meg. Ezt a keveréket beáztatják, vagyis egy ideig vizzel érintkezésben a levegőn hagyják heverni, még át is fagyasztják, mi által a szerves alkotó részek megbomlanak és az egész az erjedés egy állapotába jut. Erre iszapolják az agyagot, majd megtapodják vagy gyúrják, majd meg kézvonó forma, kétnyelü késsel vékony lemezekké szeldelik, hogy minden durvább részt, kavicsot s ilyfélét kivethessenek belőle; ezt a munkát szükség szerint még ismétlik is. Nagyobb műhelyekben az agyagot a tégla agyagának előkészítésénél említett gyúrógéppel vagy sajtóval dolgozzák meg. Egy szóval, mielőtt az agyagot formálják, oly elbánás alá vetik, mely által teljesen egynemű, képlékeny, szerves keverékektől ment anyaggá lesz. Az alakítás általán véve két módon esik meg, t- i. vagy a korongon vagy üreges mintákban. A korongon (Scheibe, roue à potier, throwing lathe) készülnek azok a tárgyak, mely alapformája körkerek. A munkás egy mozgatható korong mellett ül (lásd a 81. ábrát), mely központjában tetőirányos gerendíire van erősítve; ez alsó végével ismét egy nagyobb korongba (a láballóba) gyökerezik, melyet a munkás lábának lökésével hoz keringelő mozgásba, mi által a felső is megindul. Ez utóbbinak közepére már most a fazekas — tegyük fel, hogy egy közönséges hengeres fazékat akar csinálni — egy elegendő nagy darab lágy agyagot tesz, a korongot 26*
