Frecskay János: Találmányok könyve: ismeretek a kézmű- és műipar mezejéről: 1-2. kötet (Budapest, 1881, 1877)

2. kötet - A vas és a vasipar

78

A vas és a vasipar.

géknek szolgáltatja az anyagot és edzettsége által, melyből még a megeresztéssel is csak keveset veszít, a mi feldolgozását is megnehezíti, a közönséges öntöttaczélt sokkal felülmúlja. Különösen finom metszőszereknek igen keresik. Egyébiránt mint mondják igen ritka a valódi voocz-aczél, leginkább olyan aczélt árulnak e név alatt, melyet az angolok Keletindiában az ottani jó delejvaskőből faszénnel koholnak. Azok a darabok valószínűleg mégis valódiak, melyek mellé hivatalos bizonyítványt is adnak.

A hinduk vas és aczélkoliolási módszere nem igen emelkedik a szerecseneké fölé. Egy agyagból és tehénganajból dömöcskölt kis aknáspestben fővénynemű delej - vaskövet faszénnel, száraz tehénganajjal és elaprózott fával rétegeznek és a tüzet kecskebőrös kettős fujtatóval szítják, míg négy óra múlva a kemencze teljesen tűzben áll. Erre a fuj tatást, miután ismételten töltöttek fel érczet és tüzelőt, még nyolcz óráig folytatják, s aztán hülni engedik. A nyeremény egy mintegy 20 kilo- grammnyi súlyú jó kovácsvaslepény. Hogy ebből aczél legyen, apró darabokra törik és ezeket megmért mennyiségű szénnel, bizonyos fák és növények zöld leveleivel apró agyagtégelyekbe teszik, melyek mindegyikébe csak 'Akilogr. vas fér. A gyömöszölt agyaggal elzárt és szárított tégelyeket erre egy kis szélpestbe olykép falazzák be, hogy a tűz felett boltozatot képezzenek, a melyet 272 órán át a legnagyobb hőségnek vetnek alá. A kihűlés után minden tégelyből egy kis megömledt aczélbocs kerül ki. E termékeket, mert kalapálhatlanok, egy szélpestben újból tartósan izzatják, mire kézi pörölyök alatt kikovácsolják.

A régi iparnak egy más terméke : az ismert persa damaszpengék, melyeket a hajlékonyság, szívósság és szilárdság csudáinak tartanak. Ezekről már e mű I-ső kötetében bővebben emlékeztünk meg.

Oly ipargyártmányok a fönebbiek, melyek, noha csupán tapasztalaton alapulnak, a mai technikánkon túltesznek. Meg kell azonban gondolnunk, hogy korunk más szempontokkal bír, hogy kevésbbé törekszik arra, hogy nagy munkásság ráfordításával egyes mesterműveket teremtsen, hanem hogy mindenekfelett lehetőleg sokat és ezt is lehetőleg jó minőségben állítsa elő.

A vasöntés. Már hajdan nagyon értettek a fém öntéséhez, de az öntő anyag kiválóan bronz volt ; az öntöttvas teljesen ismeretlen volt és annak is kellett maradnia, míg a fémöntés nem fejlődött a hatalmasan, belterjesen működő nagy- olvasztó használatáig, mert még a gyöngébb hőfok mellett fújtatott fehér nyersvas sem képez, mint már mondtuk, alkalmas öntőanyagot, nagyon sűrünfolyós ; csak a nagyobb hőben megömlött szürke és legfeljebb tarkavas jöhet az öntésnél tekintetbe. Midőn a középkorban a vasolvasztó pesteket egyre magasabbra építék és bővíték, a fujtatást pedig fokozták, kezdetben nem tartottak mást szem előtt, mint azt, hogy nagyobb legyen a nyert anyag mennyisége, és e szerint a véletlennek tudhatjuk be, hogy oly képlő anyag áll rendelkezésünkre, melynek alkalmazása és jelentősége szakadatlanul növekszik, melynek megtestesülésénél ezerszeres alakban találkozunk az óriási géprésztől kezdve a fényűzés legdíszesebb tárgyáig.

A fémöntésnél természetesen ez a két fődolog jő tekintetbe: az öntött anyag és a minták. A mi az utóbbiakat illeti, a róluk mondandó többnyire általánosabb jelentőségű, mert könnyen megfogható, hogy a vasöntésre készített mintába ép oly jól önthető a sárgaréz, bronz stb. A fémek ellenben, mindegyik sajátságos természete szerint, már több különböző tekinteteket és elbánási módot követelnek.

Legkevésbbé költséges az öntés természetesen, ha mindjárt a nagyolvasztóból, az első olvasztásban, eszközük. A vasanyag ugyan ez esetben megtartja összes természetes tisztátlanságait, de van számos oly alkalom, melyekben ez nem számít.