Nagy Benő - Wámoscher Endre: A magyar szabadalmi jog zsebkönyve (1931)
VIII. Fejezet. A bitorlások és a büntetések
95 hogy a törvény szerint a megkeresés kötelezd, már pedig ez céltalan lenne, ha a megszerzendő vélemény nem kötné a bírót. Az Í930. évi XXXIV. t.-c. 121. §-a szerint: »A kir. járásbíróság olyankor, ha a feljelentés alap jóm pénzbüntetés alkalmazását találja megfelelőnek, büntető parancsot bocsát ki. A Bp. 532. §-a hatályát veszti.« A fenti törvénycikk ezen intézkedéséből nyilvánvaló, hogy oly esetekben, midőn a panaszolt bűncselekményre főbüntetésként pénzbüntetést kell a törvény értelmében kiszabni, akkor a járásbíróság köteles büntető parancsot kibocsátani, a miniszteri indokolás szerint még az esetben is, ha a vád a feljelentésben valószínűsítve sincs. A bírónak a bűncselekmény súlya tekintetében, mérlegelési kötelessége a büntetés kiszabására vonatkozólag a fenti törvény értelmében csak akkor áll fenn, amikor a vád tárgyává tett bűncselekmény a Btk. értelmében szabadságvesztésbüntetéssel büntetendő. Az 1895: XXXVII. t.-c. 49. §-ába ütköző szabadalombitorlás kihágása — visszaesés esetét kivéve — csak pénz- büntetéssel büntetendő. A fenti törvény szószerinti értelmezése szerint tehát a járásbíróságnak a szabadalombitorlás esetében is büntető parancsot kellene kibocsátania. Ámde ez a magyarázat — véleményünk szerint — felette aggályos lenne, figyelemmel a büntető parancs céljára. Ugyanis a büntető parancs alkalmazásának alapja az, hogy: 1. a panaszolt bűncselekmény csekélyebb súlyú s ezért a törvény arra főbüntetésként csak pénzbüntetést ir elő, vagy:
